Századok – 1989

Könyvismertetések - Jantzen Hans: Ottonische Kunst (Ism.: Bogyay Tamás) III–IV/529

530 KÖNYVISMERTETÉSEK 530 sétál és iparkodik a művek létrejöttében lényeges szerepet játszó, voltaképp művészeten kívüli szellemi és anyagi tényezők, úm. a gyakorlati rendeltetés és használat, ábrázolási tárgy, ikonográfiái és technikai hagyományok stb. szerepét gondosan figyelembe venni. A mindebből adódó tárgyalási módban az esztétikai műalkotáselemzés vezetése mellett az általános művelődéstörténet, a tárgyi régészet, az űn. szellemtörténet, a tárgyi ikonográfia szempontjai egyesülnek meglehetős egyéni ízzel. A művészeti szempontoknak a történetiek elé helyezése következtében J. csak a kiváló minőségű és lehetőleg ma is megközelítőleg eredeti művészi hatást nydjtó művekkel foglalkozik, kivéve az építészetben, ahol megbízhatóan rekonstruálható, vagy lebombázott templomok esetében, jó felvételek segítségével ma is valamiképp élménnyé tehető elpusztult emlékeket is tárgyal. Az anyagnak ilyen kiválasztásából ered a könyvnek a szokásostól helyenként eltérő beosztása és szigorúan történeti szempontból véve bizonyos hiányai is, amelyekre az alábbi rövid tartalmi áttekintés során rá kell mutatnunk. A tágabb értelemben vett Ottó-korabeli művészet stílusgyökerei háromfelé vezetnek: a karoling udvari renaissance-ba, a politikai súlypontnak szász területre történt áttolódásával új jelentőséghez jutott germán hagyományba, és a császárkoronázó Róma nyújtotta mintaképek révén a késő-antik művészetbe. Innen a formák és típusok rendkívüli változatossága, amelyben mégis egységes irányú fejlődés vezet a germán szellemnek a latin örökségtől való függetlenedéséhez, azaz a külön német művészet kialakulásához. Egységes a szociológiai alap is: a politikában is vezető nemességből kikerülő szerzetesség és főpapság mint műveltséghozó réteg. Végül egységbe foglalják a sokféleséget a közös szellemi alapvonások is: a világszemlélet, melyben a természetfeletti, a csoda, az Isten a legközelebbi, szinte hétköznapi valóság és élmény, a szellem és anyag világa közti feszültség, világi és egyházi, politikai és vallási szférák és érdekek közti hasadás még teljesen ismeretlen. Az építészett6\ szóló fejezetben J. a szászországi, Rajna vidéki és lotaringiai, ma már a német kultúrterületen kívül eső emlékekre fordítja a legtöbb figyelmet, mert ezeken tudja kimutatni, mint dolgozta fel az „északi" germán szellem a karoling-antik előzményeket „német" építészetté és mert itt történt meg a korszakalkotó lépés is a román stílusba való átmenetre (Speyer). A jövőre utaló fejlődéstörténeti jelentőség keresése mellett a sajátos német jelleg lényegének és az ,,északi"-nak azonosítása okozza, hogy a földközitengeri kultúrával állandóbb kapcsolatban álló délkeleti területek kevés helyet kapnak, pedig épp II. Henrik, Szent István sógora jóvoltából élénk építészeti tevékenységgel dicsekedhetnek. Ez tán az egyetlen hely J. könyvében, ahol jelenkori politikai ízű szempont anakronisztikus módon érvényre jut. Mintha a rosenbergi fajmisztika kísértene. Ez a politikum azonban J.-nál a tárgykör szűkítésére vezetett, ellentétben berlini kollégájával, Pinderrel, akinek tudománya, akarva, nem akarva, a német nagyhatalmi álmok és bekebelezési törekvések múltból való igazolásává vált. Az egyes emlékek elemzésénél J. ugyan tekintetbe veszi a gyakorlati cél szabta követelmények, templomépítésnél a liturgia döntő jelentőségét épülettípusok kialakításában, alaprajzi beosztás és felépítés megtervezésében, de sajnos, nem alkalmazza következetesen ezt a szempontot. A „Westwerk"-ek ma már tisztázott liturgikus értelméről csak mellékesen emlékezik meg, az annyira különleges és a jövőre is nagy hatást gyakorló kétszemélyes elrendezés problémáját pedig egyenest kikerüli, illetve csak téresztétikai szempontból érinti, holott egyes emlékekkel kapcsolatban már ennek megoldására is történtek igen figyelemre méltó kísérletek. (Vö. Dr. Fr. M. liiert, Der Königschor des Wormser Domes. Der Wormsgau 1942. 337-344. 1. és az ott adott irodalmat.) Nagy kár még, hogy az építészeti alaprajzok és metszetek mellől mindenütt hiányzik a lépték vagy méretarány. A festészetné\ mutatkozik az első nagy eltérés a hasonló összefoglaló munkák szokásos beosztásától, amelyben a ma élő műfajokból kiindulva a monumentális falfestészet (és későbbi korokban a táblafestészet) aránylag gyengébb alkotásainak is helyet szoktak adni, míg a könyvfestészetnek be kell érnie mintegy mellékes függvényként néhány szemelvénnyel. J.-nál épp a könyvdíszítő festészet kerül a figyelem középpontjába és méltán. Nemcsak azért, mert a falfestészettel ellentétben aránylag sok, eredeti szépségben élvezhető emléke maradt fenn, hanem azért is, mert a könyvek készítése az egyik legmagasabb fokú kultúrmunka volt és a művelődés elitjéhez tartozó leírók és díszítők keze alól tényleg rendkívül magas színvonalú munkák kerültek ki. Rámutat J. arra a tényre is, hogy amíg az építészetben a szász vidék vezet, ahová a politikai súlypont is áttolódott, addig a könyvfestészet délen és délnyugaton, tehát a régi kultúrterületen virágzik. A szerintünk magától értetődő magyarázattal viszont adós marad: az induló egyházi és politikai szervező munka legelső helyszíni művészeti jellegű szükséglete az építkezés, a kisebb felszerelési tárgyakat és művészi jellegű eszközöket azonban importálni is lehet, köztük a könyveket importálni is kell, mert készítésük már kialakult szellemi hagyományt és gyakorlatot tételez fel. J. a könyvek festői vizsgálatában nem áll meg