Századok – 1989

Könyvismertetések - Jantzen Hans: Ottonische Kunst (Ism.: Bogyay Tamás) III–IV/529

KÖNYVISMERTETÉSEK 531 a figurális ábrázolásoknál, amelyeknek jellegzetes ikonográfiái témáin (egyes bibliai illusztrációk, evangélisták, maiestas domini, császárképek stb.) részletesen szemlélteti nemcsak a tisztán formai stílusnak, hanem a tárgy felfogásában megnyilatkozó világszemléletnek az átalakulását is. Az egyes írott szó, néha egy-egy betű is szinte önálló műalkotássá válik és J. épp ilyen, többé-kevésbé dekoratív részletekben mutat rá olyan megdöbbentő festői megoldásokra és ötletekre, amelyek a kolostori scriptoriumok mestereit a legnagyobb festők sorába emelik. J. egészséges történeti érzékére vall, hogy az érzéki valóságnak akkoriban magától értetődő fölényes mellőzését és a színek önértékének bámulatos kihasználását, egy ifjú kultúra ösztönös művészi kifejező eszközeit nem akarja a mai túlérett civilizáció látszólag hasonló irányú tudatos művészi törekvéseivel párhuzamba állítani és magyarázni, mint ahogy sok mai esztétikus és műtörténész megpróbálta pl. a korai román művészet expresszionista és a késő középkori pokolfantáziák szürrealista alapon való tetszetős, de anakronisztikus értelmezésével. A könyv utolsó fejezetében képfaragás és ötvösség cím alatt tárgyalt művek legtöbbje igen különböző technikai eljárásokat és anyagokat egyesít, úgyhogy nem is igen illeszthető be a művészi formaadás módja és ezen belül a nyersanyag alapján megkülönböztetett mai művészeti ágak valamelyikébe. J. tehát az egyetlen, anyaga sajátos természetének is legjobban megfelelő utat választja, midőn rendeltetésük szerint osztályozza és tárgyalja őket. Először veszi a kapukat és Bernward püspök hildesheimi műhelyének egyéb, többnyire egyedülálló alkotásait. A hildesheimi bronzkaput a kisművészetekből az igazi szobrászat felé vezető úton korszakalkotó lépésnek tartja, bár még ennek stílusa is sokkal közelebb van a festészethez, mint az igazi plasztikához. Az augsburgi kapuhoz Richard Wiebelnek az ikonográfiát megfejtő és az eredeti alakot rekonstruáló posztumusz tanulmányát (Das Münster 1947. 1-2. szám) sajnos már nem használhatta fel. Még szobrászati jellegűek a kultuszképek, elsősorban monumentális feszületek és az esseni Münster kincstárában a legrégibb német Madonna-szobor, amely már az ötvösséghez vezet át. A vallási élet és az ugyancsak szakrális jellegű politikai hatalom ide sorolható eszközein és jelvényein, antependiumokon, evangéliumok és szerkönyvek tábláin, ereklyetartókon, oltárkereszteken, koronákon stb. a felhasznált nemes anyagok nemcsak drágaságukkal, hanem mint titkos erő és szimbolikus jelentés hordozói önmagukban is éppoly lényeges tényezői a tárgy szellemi jelentősége reprezentatív művészi kifejezésének, mint a figurális és ornamentális díszítés. A lokalizálás, amennyire lehetséges, többnyire a könyvfestészetből is ismert kolostori és dómműhelyekhez vezet. J. könyvének legnagyobb értéke, hogy közvetlenül átélhető közelségbe hoz egy olyan, rég elfeledett művészetet, amelyhez a mai művészetfelfogás és szemlélet fogalmaival majdnem lehetetlen hozzáférkzőni. Bár sok történeti kérdést válasz nélkül hagy és anyagát tekintve sem akar teljes lenni, mégis a magyar művészettörténet számára is nyújt néhány tanulságot. Az első, negatív tanulság az, hogy a szász és rajnai templomok bonyolult alaprajza, felépítése és tagolása, akár karoling eredetű, akár a kolostorok liturgikus szükségleteinek felel meg, éppoly ismeretlen és idegen Magyarországon, mint az egész akkori német arisztokratikus szerzetesség pártában maradt és megözvegyült nemesi dámák otthonául szolgáló zárdáinak tömegével. A sírkamrából altemplommá fejlesztett X. századi kriptáknak és egyes részletformáknak viszont nálunk is megtaláljuk rokonait. (Vö. Csemegi kutatásait Tarnaszentmáriáról, tihanyi altemplom.) A legfontosabb ilyen részletforma a kockaoszlopfő, melyet a magyar kutatás (Gerevich, Magyarország románkori emlékei) Itáliából származtat, J. és a német kutatók általában viszont sajátosan német formának tekintenek. Tény, hogy a kockaoszlopfő a XI. század első felében nemcsak Németországban, hanem Lombardiában és az Abruzzók bencés építészetében is előfordul. Viszont tagadhatatlan, hogy tiszta geometriai jellege a növényi motívumokból kiinduló antik eredetű típusokkal szeges ellentétben áll és az absztrakcióra törekvő germán szellem jellegzetes terméke. Itáliában is csak szórványosan és épp germán bevándorlásnak kitett területeken található, így hazai elég sűrű használata is csak a német szomszédsággal magyarázható meg. A legtöbb párhuzamot a germán jellegzetességek viszonylagos hiánya miatt J. részéről igen röviden tárgyalt délkeleti, bajor emlékekkel lehetne találni, de nem annyira a dinasztiák rokonsága, mint inkább a közös erős déli és keleti (bizánci) kapcsolatok révén. Az erős bizánci vonásokat emeli ki J. az első magyar királynétól anyja regensburgi sírjára adományozott Gizella-keresztben is, melyet az adományozás körülményei alapján regensburgi munkának tart. Ez a kereszt különben a merseburgi palota festményéhez hasonló szimbolikus erővel mutatja a magyarság és a nyugati keresztény államok viszonyában négy nemzedék alatt végbement óriási változást. Akárhol is készült., II. Henrik korának más reprezentatív ötvösműveivel együtt arról tanúskodik, hogy a magyar és német előkelők személyes művészi igényei Bizánc ízlésdiktáló felsőbbségének elismerésében találkoztak. Mindez csak megerősíti azt a felfogást, hogy a magyarságra nem kész egészként