Századok – 1989

Könyvismertetések - Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az Árpádkori Magyarországon (Ism.: Degré Alajos) III–IV/525

526 KÖNYVISMERTETÉSEK 526 lő, de egy-két kis egyházjogtörténeti cikkel mégis reményekre jogosító Gáthy Zsolt és Sz., akinek most tárgyalt egyetlen dolgozata alig egy hónappal halála előtt hagyta el a sajtót. Felkészült, komoly munkábaállásának tartozunk azzal a megbecsüléssel, hogy nem siklunk át elnézően a részleteken, hanem olyan tárgyilagossággal vizsgáljuk, mintha a szerző válaszolhatna észrevételeinkre. Sz. az 1848 előtti magyar bírósági szervezet ma legönkényesebbnek és a gazdasági kizsákmányolást szolgálónak mondott intézménye eredetét kutatja. Világos adattal bizonyítja, hogy okleveleink megszólalásának idejében, a XIII. század elején a földesúri bíráskodás már erősen elteijedt, legalább nagy vonásaiban hatásköri és illetékességi szabályai is megállapíthatók. A XIII. században már határozott kereteket öltő szervezet alapjait a XII. században kezdi keresni, de itt oklevelek hiányában inkább csak a külföldi - egyébként jól összeválogatott, rendszerezett és elég széles körű - összehasonlító anyag, a törvények és a későbbi gyakorlat alapjairól való ingatag következtetésekre van utalva. A nyugati irodalommal egyezően a földesúri bíráskodásnak két eredőjére mutat rá, és a közhatóság kifejezett feljogosítására, a megerősödött előkelő osztálynak adott királyi privilégiumokra. Helyesen fejti ki, hogy míg egyfelől az úrnak a rabszolgák feletti hatalma nagyrészt egyházi befolyásra mindinkább a jog korlátai közé szorult, másfelől az eredetileg szabad munkavállalóknak a földesúrral való gazdasági kapcsolata mind több személyi vonatkozást is létrehozott, ennek eredményeként talán először önként választott bíróként fordultak egymás közti vitás ügyeikben a földesúrhoz, ebből később szokás, majd a kir. privilégiumok folytán kényszerűség lett. Talán nem alap nélkül tesszük fel, hogy Magyarországon volt a földesúri bíráskodásnak egy harmadik okozója is, amit Sz. nem hoz fel kifejezetten, mint új ötletet, inkább csak a sorok között utal rá, részletesen hivatkozva a hatáskör stb. tekintetében a városok bíráskodásával alkalmazható analógiákra. Ez az autonóm bíráskodásra való törekvés. Az első immunitás-adományozások ugyanis kétségtelenül a hospestelepítést kívánták előmozdítani azzal, hogy ezeket mentesítették a királyi hatóságoknak - tán féltékenységből eredő, vagy inkább vagyoni önérdekeiket szolgáló - zaklatásától. Ez a törekvés hozta létre a városok bíráskodását, nyugaton az egyetemek libertás academica-ját is. Hozzátehetjük, hogy a település sűrűsödésével nehézzé vált a királyi bíróság igénybevétele annak is, aki éppen ezek elé kívánta ügyét vinni. Ezért is törekedtek a városi telepek, kevéssel utóbb a megyék is saját bíróság létesítésére, és ugyanez volt az érdeke a földesúrnak, sőt talán népeinek is. A földesúr bíráskodása ugyanis egyrészt kevesebb zaklatást jelentett, mint a főleg bírságbehajtásra törekvő kir. bíróságoké, másrészt gyorsabb és olcsóbb igazságszolgáltatást. Végül a nemzetségi szervezet bomlása után - a hűbéri privilégiumok jelezte gondolatvilágban - legtöbb népréteg jobban biztosítottnak láthatta jogait, ha kikerült az alsóbbrangú királyi tisztek bíráskodása alól. E feltevés helyességére mutat Sz.-nak az az igazolt előadása is, hogy számos korai immunitás csupán annyit rendelt, hogy a kiváltságolt földesúr népei csak a király - esetleg az általa ezzel külön megbízott nagybíró - bíráskodásának vannak alávetve (35-37. 1.). Ez a privilégium is mentesítette már ugyanis a népet a szomszéd nagyúr hatalmaskodása és a várispánok, királybírák zaklatása alól. Természetesen velejárt e privilégiummal is az, hogy a kisebb ügyeket nem vitték a királyhoz, hanem a földesúrhoz. Sz. részletesen bizonyítja, hogy a legtöbb immunitás a XIII. században még csak a kisebb ügyekre vonatkozott. Adataiból valószínűnek látszik, hogy tettek különbséget majores és minores causae között, de a nagyobb ügyek fogalma még zavaros, nem tudják pontosan körvonalazni. A XIV. században bevezetett pallosjoggal kapcsolatban logikusan fejtegeti, hogy az Árpádok korában egyetlen kivételt nem tekintve, a földesúr nem volt még jogosult testi fenyíték (halál, csonkítás) kiszabására, csupán vérdíj, bírság és polgári követelések tárgyában ítélhetett. Azt az állítását azonban, hogy a lopás, emberölés, testi sértés, pénzügyek és tized általában ki lett volna véve a földesúr hatásköréből, nem fogadhatjuk el. Az általa ismertetett kiváltságlevelek ugyanis hol egyiket, hol másikat tartották fenn a királynak, - valószínűleg ahhoz képest, hogy valamelyik vidéken mi volt éppen érdeke a királynak. Ez inkább csak a társadalom tarkaságához illeszkedő jogi egyenlőtlenség volt, amivel e korban a magánjogban is sűrűn találkozunk (1. halászati jog). Előfordul, hogy elragadja a toll, olyat ír, amit nemcsak bizonyítani nem tud, de a kor gondolzásával is ellenkezik. Pl. hogy nagyobb birtokokon, ha több officialis bíráskodott, mindegyik csak a maga officialatusának területén lakók felett volt illetékes (47. 1.). Erre közvetlen adata nincs, és a legnagyobb mértékben valószínűtlen, hogy így lett volna abban a korban, amely még a vármegyék járásokra osztását sem ismerte.