Századok – 1989
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar írásbeliség kialakulása III–IV/381
A KÖZÉPKORI MAGYAR ÍRÁSBELISÉG 395 lelőbb s az adatokat tökéletesen konzerváló bizonyítéknyilvántartó formát, az írást veszik igénybe.64 Természetes, hogy a legnagyobb tekintélyhez, a királyhoz fordulnak írásért a szóbeliség útján szerzett birtokaik számbavételével (conscriptio), írást kérnek a királytól, ha új adományt kapnak, ha perükben ítéletet hoznak, vagy ha cserét eszközölnek. Eleinte maguk szerkesztenek maguknak az adományozó nevében szóló s a királyi licentián, az előkelőségek tanúskodásán és esetleg anathemán alapuló pecsételetlen, tehát formailag teljesen magánjellegű oklevelet, később, a fiscalitas elvének és a nemzetségi jog kívánalmainak erőteljesebb érvényesülése, főleg pedig Kálmán rendelkezései óta, többnyire maguk, otthon fogalmazzák meg a kívánt oklevelet, majd bevárják az országban mozgó uralkodót, s miután legfelsőbb jóváhagyását megkapták, ennek bizonyságául, pecsétjét kérik bemutatott írásukra. Máskor az érdekeltekkel maguk mennek a királyi udvarba, s ott szereznek ügyükről oklevelet. Ez a magyarázata annak, hogy Szent László uralkodásának közepe, de főleg Kálmán óta III. Béláig két csoportját különböztette meg eddig a királyi okleveleknek a magyar diplomatika: 1. olyanokat, amelyek egészen a királyi akarat és írószerv termékei, és 2. olyanokat, amelyeket az érdekelt egyház az adományozóval egyetértésben szerkesztett meg, s az uralkodó az intézkedéshez való hozzájárulása jeléül saját pecsétjével megerősített. Ez utóbbiak, éppen azért, mert az adománytevők beleegyezésével és nevében az érdekelt egyházak scriptoriumaiban készültek, valójában inkább a magánoklevél jellegével bírnak, noha diplomatikánk, mint már említettük, a királyi pecsét alapján ezeket is királyi okleveleknek minősítette. Amikor tehát a XII. század elején a nem királyi pecsétes írások hirtelen és sokfelé történt emlegetése, s néhánynak a megjelenése idején egyszerre törést tapasztalunk a birtokjogi magánoklevélnek a kétségtelenül megindult gyakorlatában, a magánfelek által elkészített királyi pecsétes oklevelek csoportjára kell gondolnunk. Ugyanis valójában nem az történt, hogy a magánjogi írásbeliség a XI. és XII. század fordulóján nehezen akart meghonosodni nálunk, hanem az, hogy a királyi consensus közjogi aktusának szükséges volta miatt a királyi oklevél és pecsét rendkívüli tekintélye az örökjogot tartalmazó magánügyleteket is a királyi oklevéladás, vagy legalábbis a királyi pecsét bűvkörébe vonta. III. Béla ezt az oklevélfajtát kiküszöbölte, s ezután, legalább egy ideig, minden nagyobb ügy a királyi kancelláriában foglaltatott írásba. A nagyobb adományok a XII. század végén inkább a királyoktól valók, a magánosok pedig a régi nemzetségi nagy vagyonok felbomlása és családok kezén való elhatárolódása miatt már csak kisebb mértékben adakozhattak. Ezeket pedig a hiteleshelyek is írásba foglalhatták.65 Azonban ezek az oklevelek szerzőiknek az érdekét is szolgálták, s az egyház kezében lévő írás az ő oklevelük is volt. A legtöbb dator és végrendelkező ugyanis korszakunkban rendszerint magvaszakadt ember, aki az egyházon kívül egyidejűleg ol-64 Az íráshasználat kulturális talajban gyökeredzik, amint azt Steinacker meggyőzően kimutatta. (Die antiken Grundlagen der frühmittelalterlichen Privaturkunde, 100-101. 1.) Karwinkel téved, amikor azt mondja, hogy a hűbériséget természeténél fogva nem érdekli az oklevél (Untersuchungen zum fränkischen Benefizialrecht. 1036. 3-4. 1. Forschungen zum deutschen Recht. II. 2., a Schriften der Akademie für deutsches Recht-ben.) - Az „intézményesen megszervezett" magyar jogi szóbeliségről olv. Eckhart F.: Hiteleshelyeink eredete és jelentősége (Századok 1913. 642-643. 1.) és Váczy P.: A magyar királyság központi igazgatása a XI-XII. században. (Domanovszky-Emlékkönyv 1937. 607-624. 1.) 65 A megindult fejlődést a kezdeti ingadozás már nem bénítja meg.
