Századok – 1989
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar írásbeliség kialakulása III–IV/381
394 KUMOROVITZ L. BERNÁT mányokból az egyház javára sem lehetett végrendelkezni, s ajándékot adni királyi engedély és jóváhagyás nélkül."61 A magánadományokról és végrendelkezésekről fennmaradt oklevelekben a XI. század óta refrénszerűen ismétlődő „regia licentia" és „regia permissio", úgy látszik, az örökösödés e kétirányú megkötöttségét volt hivatva esetről esetre feloldani, s az egyház részére való adományozást is engedélyezni. De még akkor is, ha az ősi szállásbirtokból és vásárolt birtokából akart valaki adományozni vagy végrendelkezni, biztonság kedvéért ajánlatos volt kimutatni a birtok adományozhatási természetét. Ilyen esetekben, miként a törvény elő is írta (21. c.), célszerű volt, s az adományozónak, de főleg az adománynyerőnek érdekében is állott, hogy alkalmas tanúkkal (petitorok, quesitorok) a királyhoz forduljon, aki az örökösök mellett, a fiscalitas elvénél fogva, maga is érdekelt fél volt. Az aktus pedig a licentiát és tanúkat feltüntető magánoklevéllel, de még biztosabb formában királyi oklevéllel, vagy ha azt mások szerkesztették meg, a királyi pecsét ráerősítésével fejeződött be.62 A királyi pecsét ilyenkor az úgy törvényes voltát és a király hozzájárulását jelentette. Mivel a XII. század közepéig terjedő időből kizárólag csak az egyházak részére kiállított (királyi és magán) adománylevelek és végrendeletek maradtak ránk, úgy látszik, hogy ezen örökösödési és vagyonátruházási rendelkezéseknek, talán társadalmi, birtoktopográfiai és nem utolsósorban kulturális okokból, ebben a korszakban csak egyházi viszonylatban keletkezett írásbeli csapadéka, világi viszonylatban azonban nem. A laikus közönség ugyanis, egy-két kivételtől eltekintve, a XI-XII. században, szórványosan a XIII. században is, nagyrészt még osztatlan birtokon, nemzetségi keretben él, hagyományaik és vérségi kapcsolataik erősek, birtokügyleteikben, osztályaikban, hagyatékaikban tehát megelégszenek a műveltségüknek megfelelőbb és intézményesen is megszervezett jogi szóbeliséggel, a hivatalos és magán tanúk bizonyságával, emlékezetével. Földjük nem annyira szétszórt, mint a hívek adományaiból darabonként összegyűjtött egyházi birtoktestek, amelyek sokszor szerte az országban feküsznek, és nem ritkán a szomszédok szerzési vágyának is tárgyai.63 A vérségi kapcsolatot és egyenes ági örököst nélkülöző egyházi testület vagyonuk szerzésében, biztosításában és védelmében nem hagyatkozhattak az irányukban nem is mindig figyelmes szóbeliségre, s műveltségüknek és külföldi tradícióiknak megfe-61 Erdélyi értelmezése szerint. (Egyházi vagyon... 24. 1.) 62 A százdi oklevél (1067 körül) arengája már mint régi szokást emlfti a királyi licentiát és az előkelőségek tanúskodását a birtokátruházásoknál: „Providentia antiquorum sapientum et consuetude obtinuit, ut quispiam cuilibet persone in regno Pannonico quid stabilire decrevit, et quod stabilire fore velit, id prelibati regis licentia et omnium tam principum quam episcoporum testimonio et sub huius chirographo debeat memorie commendare temporibus futuris. Quam consuetudinem rationabilem considerans, ego Petrus, hoc scriptum fieri postulavi ad recordationem et conflrmationem temporibus presentibus et futuris". (Wenzel: ÁUO. I. 24. 1.) Ez az arenga azonban, ha későbbi átdolgozás eredménye is csupán, jól érzékelteti a Kálmán intézkedései nyomán véglegesen meghonosodott és már tudatosan alkalmazott gyakorlatot. Váczy (tévesen?) már a XI. század közepére vonatkozólag értékesíti ezt az érdekes adatot. (Váczy, a 64. sz. jegyzetben i. m. 610. 1.) 63 Erről tanúskodnak a korabeli birtokperekről szóló oklevelek, főleg az 1111-i zobori ítéletlevél. (Szentpétery: Krit. j. 43. sz.) Az adományozással kapcsolatos szeszélyeskedésnek már Szt. László igyekszik véget vetni: „Si quis res suas aut predia uni dederit ecclesie, nulla interveniente causa subtrahere audeat et dare alie". (I.: 23. с.)
