Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

176 FIGYELŐ súlyos és hosszan elhúzódó terhelést jelentett a szakmának, mely korlátozta a kísérletezésre fennmaradó energiákat. A „tízkötetes" írása közben vált nyilvánvalóvá, hogy a „modern" szempontok érvényesítése előtt a magyar történelem számos fontos köztörténeti, politikatörténeti, intézmény történeti, kronológiai aspektusa is feltárásra, tisztázásra vár. A korszerű szempontok érvényesítésének szükségével egyidőben került az is napirendre, hogy a történeti forrásfeltárás és kiadás alapvető területe ugyancsak megújításra szorul, bajban van. Elmondható tehát, hogy nem sok kutatói kapacitás volt az elmúlt évtizedekben, hogy a számtalan felvetődő újszerű ötlet nyomán új kutatási ágazatok, újszerű megközelítések iskolái alakuljanak ki. Paradox módon ugyanehhez járult hozzá az elmúlt két évtizedben a történész szakma diadalmas közönségsikerének időszaka is. Kérdés, hogy a nyilvánosság csábítása, a népszerűsítő könyv- és cikksorozatok, rádió- és televízióműsorok, s az országos történeti évfordulók (már említett) konjunktúrája nem terhelte-e túl a történetírói gárdának épp a legtehetségesebb, elméleti-módszertani újításra képes részét? Másfelől viszont az is elmondható, hogy a rokonszakmák közötti interdiszciplináris együttműködés mélyrehatóbb kiépítése, amely túlmegy a kerekasztalnál, konferenciákon történő ismerkedésen és együttvitatkozáson, jelentékeny energiákkal támogatja a történeti megismerést, enyhít a fent említett „túlterheltség-érzeten" (Néhány példa: a középkorral foglalkozó művészettörténész-gárda hovatovább komplexebb és sokkal több részletre kiterjedő összképet alkot a középkori magyar művelődéstörténet, az uralkodói vagy a nemesi-polgári reprezentáció egészéről, mint a történetírás; a reneszánsz és barokk udvarok szervezetének, ideológiáinak, kultúrájának feltárása az irodalmárok irányításával történik; a századforduló életmódjainak a vizsgálatát a szociológusok kezdeményezték). Egy ilyen szorosabb együttműködést a történettudomány tematikáját a saját „interdiszciplináris" törekvéseik jegyében kultiváló rokonszakmák maguk is szorgalmaznak - s a történettudomány nem is mondhat le arról, hogy a maga sajátos szempontjait, módszereit ezeken a határterületeken továbbra is érvényre juttassa, élve a rokonszakmák felkínálta segítséggel, lehetőséggel. 2. Az a tény, hogy az interdiszciplináris kutatások a fent vázolt konjunktúra ellenére sem tettek szert döntő súlyra a hazai történettudományban, hogy a történettudomány nem vált Magyarországon a „társadalomtudományos megismerés", az „ember-tudományok" központi szervezőjévé (mint például Franciaországban), az általános politika-történeti és elméletellenes beállítottság mellett intézményes okokkal is magyarázható. Az természetes, hogy az újszerű törekvések mindenütt partizánakció formájában bukkannak fel először. Az viszont már nem, hogy hosszú évtizedek múltán sem tudnak a hagyományos diszciplináris megosztás mellett, azt kiegészítve önálló intézményes keretre szert tenni. A francia Annales-iskola interdiszciplináris eredményessége nagy mértékben kötődik ahhoz, hogy az École des Hautes Études en Sciences Sociales egy posztgraduális oktató-kutató intézményben, egy épületen belül egyesíti a kapcsolatba kerülő történeti, antropológiai, pszichológiai, szociológiai diszciplínák képviselőit. Ugyanez elmondható a göttingeni Max Planck Institutról, vagy a cambridge-i történeti-szociológiai-antropológiai workshopokról.