Századok – 1989
Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163
164 FIGYELŐ l. Az interdiszciplinaritás fajtái a történettudományban Interdiszciplinaritásról szólva két (vagy több) diszciplína - tudományág - társulása jut eszünkbe, valamely konkrét, ugyanakkor összetett probléma megoldására. Ez lehet az illető tudományágak „határterületein" felbukkant újféle probléma, melynek természetéből adódik, hogy nem is közelíthető meg másképpen, mint interdiszciplináris módszerekkel. Nem vitás ugyanakkor, hogy a legtöbb tudomány hagyományos, központi témái is átfedésben vannak más tudományok érdeklődési területével. Éppen ezen alapszik az interdiszciplináris együttműködés célkitűzése: az illető kérdést minden diszciplína sajátos nézőpontból, eltérő módszerekkel, különböző járulékos összehasonlító anyaggal világítja meg, a kutatás közbeni konfrontációból, összehangolásból tehát kölcsönösen profitálnak. Az ilyen interdiszciplináris kutatás sokféle szervezeti keretre támaszkodhat - ezekről a hazai kísérletek bemutatásakor szólok majd részletesebben. Elöljáróban inkább arra szeretnék kitérni: milyen jelentős nézetbeli és gyakorlati eltérések vannak abban a kérdésben, hogy a különböző diszciplínákból mit egyeztessenek mivel egy interdiszciplinárisnak szánt vállalkozás során. A történettudományban az interdiszciplinaritás kiindulópontja a rokon tudományág forrásainak, szakfeldolgozásainak tekintetbe vétele valamely korszak történelmi kérdéseinek bemutatásakor. Ez természetesen már a történelem segédtudományainál (pl. az oklevéltannál, a heraldikánál, a genealógiánál, a numizmatikánál stb.) kezdődik, s tulajdonképpen a történetírói módszertan alapkívánalma. De ugyanez a követelmény fennáll minden olyan történeti kérdéssel kapcsolatban, amellyel más diszciplína is foglalkozik. Nyilvánvaló például, hogy a honfoglaláskor társadalmi viszonyainak bemutatásakor jelentős szerepet játszik a régészet, a történeti nyelvészet, s a történelmi földrajz (László, Györffy, Pais, Fodor) forrásanyaga. Kézenfekvő, hogy a későközépkori-koraújkori magyar gazdaság történetét vizsgálók (Pach, Szűcs, Makkai, Zimányi) számára a korszak nagy átalakulásait tárgyaló gazdaságtörténeti-elméleti szintézisek (Abel, Postán, Wallerstein, Malowist, Kula) kategóriái, végkövetkeztetései jelentik a szélesebb vonatkoztatási keretet. A művelődés történetét írva pedig mi mást is tehetne a történész, mint hogy gonddal egymás mellé illeszti és - alkalomadtán - saját történészi problémái jegyében újrarendezi mindazt, amit az irodalomtörténet, a művészettörténet, a zenetörténet, a tudománytörténet s a történeti néprajz egybegyűjtött? Kétségbevonhatatlan, hogy itt kezdődik az interdiszciplinaritás. Helyesebb volna azonban multidiszciplinaritásnak nevezni ezt a módszert, mely összegező funkciót juttat a történésznek, s ugyanakkor felmenti az alól, hogy azzal is foglalkozzon, milyen úton jutottak a rokon diszciplínák az általa felhasznált végkövetkeztetésekhez. A történettudomány, ha a múlt minden területére kiterjedő érvényes magyarázatot próbál adni, szükségképpen multidiszciplináris megközelítést kell hogy alkalmazzon. De - mondhatnánk - mi ebben az újszerű módszertani eljárás? Ezt csinálta már Jules Michelet, Jakob Burckhardt vagy Johan Huizinga is. Magyarországon ennek - nem is akármilyen színvonalú - eredményeként jött létre a Domanoszvky Sándor szerkesztette Magyar Művelődéstörténet, és számos más kultúrtörténeti szintézis (pl. Dercsényi, Horváth H.) a két világháború között.