Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

FIGYELŐ 165 Amikor az utóbbi évtizedek történettudományában felvetődött az interdiszciplinaritás követelménye, nem elsősorban a multidiszciplinaxitás jól ismert gyakorlata lett űjra jelszó. Két diszciplína kombinációja, vadházassága más tudományoknál hangsúlyozottan az eltérő, egymásnak olykor szögesen ellentmondó módszerek és elméletek konfrontációját jelentette. A szociológiai és pszichológiai teóriák például a század elején szinte egymás ellenlábasaként, alapvetően ellenkező irányban keresték az emberi természet magyarázatát - a szociálpszichológia épp ebből az ismeretelméleti jellegű feszültségből s ennek áthidalására született. Hasonló módszertani ellentétek konfrontációjából született a lingvisztika és a kultúrszociológia határán a szociolingvisztika, vagy a szemiotika (mely utóbbi azután diadalmas hódítókörútra indult a folklórtudomány, az irodalomelmélet, a kultúrtörténet világában is). Ha a történettudományon belül felbukkanó interdiszciplináris törekvéseket tárgyaljuk, különböztessük meg itt is az imént említett multidiszciplinaritástól azokat a próbálkozásokat, amelyek túlmentek a rokontudományok forrásainak egyszerű felhasználásán és végkövetkeztetéseinek puszta figyelembe vételén. A nemzetközi kutatásban három típus különíthető el e módszertanilag megalapozott interdiszciplináris történetírói kezdeményezések között: 1. Amikor a történettudomány átveszi egy rokon diszciplína elemzési módszerét (s az azzal járó elméleti kategóriákat) valamely konkrét jelenség újszerű magyarázatára. Ilyen volt, amikor az amerikai új gazdaságtörténet (R. W. Fogel, E. Genovese) a 18-19. századi gazdaságtörténeti kérdések (rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodás, vasútépítés) elemzéséhez a modern közgazdaságtan kvantitatív, kliometrikus módszereihez és elméleti absztrakcióihoz fordult. Ilyen volt, amikor az újkori társadalmi struktúra elemzésénél hasznosították a történészek a szociológia kategóriáit (mobilitás, bürokrácia, státus, presztízs, iskolázottság stb.), s a hozzájuk tartozó statisztikai mutatók, absztrakciók rendszerét (Kocka, Wehler). Ilyen volt, amikor a régi korok ruháinak, lakberendezésének, tárgyi világának szimbólikus jelentéseit a szemiotika elemzési módszerével próbálták megfejteni (Umberto Eco, Roland Barthes, Fernand Braudel). Ilyen volt, amikor a történeti-politikai szöveget tartalomelemzésnek vetették alá, vagy ilyen újabban, amikor a hermeneutika szabályait kezdik megtanulni a történészek. Ilyen volt, amikor - Johan Huizinga, Lucien Febvre, Marc Bloch, Norbert Elias nyomán Georges Duby, Róbert Mandrou, Jacques Le Goff vagy Porsnyev - a múlt embereinek lelkialkatát, mentalitását, képzeletvilágát kezdték vizsgálni - felhasználva a pszichológia nagyjainak (Freud, Vallon, Piaget vagy William James) elméleteit. Ilyen volt, amikor az etnológia, antropológia módszertana segítségével értelmezni kezdték a történészek a múlt társadalmainak rokonsági rendszereit (Alan Macfarlane, Jack Goody, Hans Medick, David Sabean, David Herlihy), szertartásait (Peter Burke, Natalie Zemon Davis, E. P. Thompson, Emmanuel Le Roy Ladurie, Mona Ozouf), kulturális metaforáit és szimbólumait (Marshal Sahlins, Edward Muir, Caroline Bynum, Maurice Agulhon), tér- és időkategóriáit (Jacques Le Goff, Jean-Claude Schmitt, Aron J. Gurevics). 2. A második fajta interdiszciplinaritás az előbbiből logikusan következik, annak természetes meghosszabbítása. Kiindulópontja, a módszerek átvétele után a módszertani konfrontáció. A történettudomány nézőpontjából ugyanis problematikus, hogy a fentiekben említett legtöbb rokontudomány szinkronikus megközelítéssel él,