Századok – 1988

Tanulmányok - Jedruszczak Tadeusz: A független lengyel állam újjáépítésének problémái 1918-ban 926/V–VI

928 A LENGYEL ÁLLAM ÚJJÁÉPÍTÉSE 1918-BAN fosztott országokban a kultúra szerepének a társadalom életében, különösképp a nemzeti életben, bizonyos értelemben jóval nagyobbnak kellett lennie, mint a saját államisággal bíró nemzeteknél. Ez utóbbiaknál az állam rendszerint támogatta a kultúra fejlődését, legalábbis néhány területen, az pedig szilárdította az állam egységét és erejét. Viszont a rabságban levő nemzeteknél a nemzeti kultúrának nemcsak hogy ilyen támogatás nélkül kellett fejlődnie, hanem ráadásul helyettesítenie kellett a nem létező állami intézményeket: a kormányt, a közigazgatást, a hadsereget. Annyira erős erkölcsi kötelékeket kellett megteremtenie, hogy azok legalább bizonyos fokig helyettesítsék a fizikai kötelékeket és az állami kényszert. Az idegen uralom alatti országok kultúrája viszont csaknem mindig határozott ellenállásra, sőt tervszerű megsemmisítő akcióra talált a megszálló részéről. A lengyel kultúra megszállás alatti története a legjobb példa erre. Milyen erősek tehát a nemzeti társadalmat összekapcsoló kulturális kötelékek, ha kibírtak ilyen nyomást." A függetlenséghez vezető úton rendkívüli jelentőségűek voltak a fegyveres harcok, különösen a nemzeti felkelések. Meg kell itt említeni a Koáciuszko-felkelést, a lengyelek részvételét a napóleoni háborúkban, az 1830-as novemberi felkelést, az 1846-os és 1848-as eseményeket, az 1863 januári felkelést és az 1905-1907-es forradalmat. Bár ezek egymástól jelentősen különböző fegyveres fellépések nem hozták meg az azonnali tartós sikereket és a lengyel kérdés határozott rendezését a lengyelek követeléseinek megfelelően, mégis a nemzeti aktivitás legmagasabb formáját és a felosztások elutasításának manifesztációját képezték. Ebből az következett, hogy bár a lengyel állam nem létezett, folyton élő maradt a lengyel kérdés, olyasvalamiként, ami nincs rendezve és ami megoldást igényel. Voltak olyan időszakok, amikor a lengyel kérdésről sokat beszéltek Európában. Voltak olyanok is, amikor hallgatás uralkodott körülötte, amikor sikeresen szorították a politika perifériájára. De soha nem sikerült teljesen kitörölni az emberi emlékezetből. Lengyelországban sokat vitatkoztak a 19. századi nemzeti felkelések célszerűségéről és eredményességéről. Ebben a kérdésben aligha sikerül egyértelmű értékeléseket megfogalmazni. Nem szabad elfelejteni, hogy a felkelések sok bajt és szenvedést okoztak a társadalomnak, hogy társadalmilag és anyagilag nagy árat kellett értük fizetni, és végül hogy a folyton lázadozó Lengyelország összekovácsolta a három megszálló szövetségét. Ha azonban az idő távlatából nézzük a megszállás egész korszakát, és azt úgy tekintjük, mint a lengyel nemzet konfrontációját három birodalommal, melyek arra törekedtek, hogy tartóssá tegyék a felosztottságot, és egyesítsék a lengyel földeket saját régi területeikkel, hogy ily módon lehetetlenné tegyék a független Lengyelország újjáteremtését, akkor el kell ismerni, hogy a felkelések nemcsak számottevően megnehezítették a megszállók politikáját, hanem egyenesen meghiúsították annak megvalósítását; megtorlásokat hoztak a lengyel nemzetre, tehát kiélezték az antagonizmust, elmélyítették az ellenségeskedést, keresztülhúzták az integráció esélyét, lehetővé tették a nemzeti különállás megőrzését. Ebben az összefüggésben kell vizsgálni a fegyveres harcnak, mint a nemzeti felszabadító törekvésekben alkalmazott módszernek problémáját. A fegyveres harc megindításáról hozott döntés különösen kiemelkedő, teljesen nem előrelátható következményekben mindig bővelkedő kérdés. Ezért ilyen döntést csak akkor le-