Századok – 1988
Tanulmányok - Kiniewicz Stefan: A kiegyezés problémája Lengyelországban a 19. században 915/V–VI
922 STEFAN KJENŒWICZ tételt is elutasította Pétervár, annak ellenére, hogy Dmowski a császárság komolyabb partnere lehetett volna, mint Wielopolski. A^orradalmat az orosz felosztási területen bebörtönzések és akasztófák fojtották el. És a porosz felosztási területen? Bismarck kormánya alatt nem volt szó kiegyezésről. Amikor Bismarck 1890-ben eltávozott, a berlini Reichstag átmeneti erőviszonyai az új kancellárt, Caprivit néhány, a lengyeleknek tett engedményre kényszerítette a Poznani Nagyhercegségben. Nehéz ezt a konjunkturális alkudozást kiegyezésnek nevezni. A szervezőmunka poznani hívei nem vették nagyon komolyan, és a porosz kormány visszavonta az engedményt, amint a lengyel képviselők hangjára nem volt már szüksége.17 Ezzel szemben eljutott a lengyel-osztrák kiegyezésig Galícia. A kiegyezés apologetái tolmácsolják, hogy történt ez. És Agenor Gotuchowski is okosabbnak mutatkozott Wielopolskinál, a galíciaiak is a királyságiaknál. Óvatosabbnak mutatkoztak abban a dologban, hogy a nem sokkal előbbi, 1864-es felkelés bukásából kijózanodtak. Valójában a kiegyezést Béccsel más körülmények sorozata tette lehetővé. Lengyel oldalról: a krakkói és lwowi demokraták mindig bizonyos fokig gyengébbek voltak a varsói „vörösöknél". Nem tudtak tehát olyan eredményesen szembeszállni a földesúri vezetőkkel. De a galíciai demokraták nem is gondoltak az Ausztria elleni fellépésre. Galíciában a felkelés tehát számukra kizárt volt, az 1846-os év véres tanúsága után, amikor Galíciában a parasztok a császárral azonosultak a felkelők ellen. Mi több, Ausztriával a kiegyezés nem kellett, hogy a függetlenségről való lemondást éreztesse! Mert bizonyították a jövőbeli autonóm Galícia, egy osztrák-orosz konfliktus esetén idővel kiszélesítheti az orosz megszállási területet. Ez a „Lengyel Piémont" koncepció, amelyet Galíciában többé vagy kevésbé őszintén hangoztattak, a megszállókkal való kiegyezésnek hazafias köntöst adott. Viszont a megszállók szempontjából a kiegyezés értelme - és ez volt talán a döntő - abban is megnyilvánult, hogy a Habsburg-Monarchia mély válságot élt át, és főként Sadova után (1866) rákényszerült arra, hogy ne csak a magyarokkal egyezkedjen. Az egyezkedés egyik variációja volt a lengyel konzervatívok megnyerése a német liberálisok ellen, és mellékesen a csehek ellen. Az autonóm Galíciában kormányzatot adva a lengyeleknek, Ausztria a segítségükkel fedezhette magát egy Oroszországgal való konfliktus esetére. Ez pedig, mindig lehetséges volt, tekintettel a balkáni helyzetre. A kiegyezésre való fogékonyság tehát kétoldalú volt, ennek ellenére nem jött létre könnyen. Bécs első engedményei a lengyel nyelv ügyére és a tartományi szejm engedélyezésére (1861) az országban megelégedett fogadtatásra találtak, de nem magyarázták meg a kölcsönös kötelezettség okait. Az igazságot mondva galíciai lengyel „nemzeti párt" 1861-ben ugyanahhoz a taktikához tartotta magát, mint a „fehérek" a Királyságban: „Venni és nem elismerni". I6 iS. Kalabinski, F. Tych: Czwarte powstanie czy pierwsza rewolucja, V. 1969., 255. Ld még: R. Wapinski: Narodowa demokracja 1893-1939., Wroclaw, 1980., 103. 17 У. Feldman: Bismarck a Polska, V. 1966., L. Trzeciakowski: Polityka polskich klas posiadaj^cych w Wielkopolsce w erze Capriviego, Poznan, 1960.
