Századok – 1988

Tanulmányok - Kiniewicz Stefan: A kiegyezés problémája Lengyelországban a 19. században 915/V–VI

A KIEGYEZÉS PROBLÉMÁJA LENGYELORSZÁGBAN A 19. SZÁZADBAN 921 egyezés felajánlásának nevezni. Ez inkább a kétségbeesés pillanatában megfogalmazott az egyoldalú kapituláció nem szerencsés próbájának tekinthetjük.1

2 1856-ban a Varsóba érkező II. Sándor elutasítja a lengyel földesurak kiegyezési törekvéseit, az emlékezetes szavakkal: Point de rêveries! 1861-ben azonban Mihail Goncsarov helytartó és nyomában módfelett kelletlenül, II. Sándor cár elszánják magukat a kiegyezési alkudozásokra a lengyelekkel. Történt mindez a forradalmi helyzet, a varsói utcákon folyó vér hatására. Ezúttal Wielopolski ajánlja a cárnak, hogy hívjon életre a Királyságban valamilyen ál-képviseleti testületeket. Nem érte el a testületek felállítását, sem a lengyel nemzeti színek követelt visszaállítását. Elérte viszont a városi és járási önkormányzatot, a félszeg agrárreformot, a hasznos iskolareformot, és az adminisztráció ellengyelesítését. A cárság ilyen úton vette célba a földbirtokos osztályok megnyerését a forradalmi erőkkel szemben, akik Lengyelországban és Oroszországban fenyegették. Az engedmények mégis a lengyeleket igazolták, ami gyengítette azok hatását. Az ún. „fehérek" táborába gyűlt földesurak és burzsoázia tehát tartotta magát az elvhez: „Venni és nem elismerni". Felismerhető, ez a kiegyezésről való döntés halasztását jelenti, abban a reményben, hogy a „vörösök" (a forradalmi párt) nyomására vagy esetleg a III. Napóleon közbenjárására a cár kénytelen lesz valami többet adni a Lengyel Királyságnak: lehet, hogy képviseletet, lehet, hogy Litvánia odacsatolását.13 Wielopolski csak kevés hívét tudta megnyerni a kiegyezéshez. Nemcsak azért, mint általában állítják, ügyefogyott politikus volt, hanem két másik körülmény miatt is. Először: Pétervár nagyon kedvetlenül segítette Wielopolskit. Másodszor: Wielopolski mint konzervatív poütikus, nem tudta túllicitálni a „vörösöket", amikor fontos volt a parasztok megnyerése. A „vörösök" pedig azt hitték, hogy ha hangoztatják a parasztoknak a föld tulajdonba adását, be tudják őket vonni a cárizmus elleni harcba. Fegyvert ragadtak hát (1863. I. 22.); a „fehérek" pedig, nolens volens, hangoztatták csatlakozásukat a felkeléshez. Ettől a pillanattól Wielopolski szükséges lett a cárnak. Ezúttal a kiegyezést meghiúsította a forradalom.14 A cárizmussal való kiegyezés eljátszott lehetősége már nem térhetett vissza, annak ellenére, hogy Wielopolski eszmei utódai hasonló felajánlásokkal léptek fel a következő évtizedekben (1877, 1881, 1897). Ezek már szerényebb felajánlások voltak: lojalizmus és közös front a terroristákkal és szocialistákkal szemben, cserébe a russzifikáció enyhítése. Ezeket a kísérleteket Pétervár figyelembe se vette.15 Nem vette figyelembe az 1905-ös forradalom tüzében sem. A lengyel nacionalisták vezetője, Roman Dmowski ennél tovább megy: felajánlotta a forradalom leverését lengyel erőkkel, cserébe a Lengyel Királyság autonómiájáért. Ezt a kiegyezési fel-12 Lettre d'un gentilhomme polonais sur les massacres de Galicie adressée au Prince de Metternich' Párizs, 1846. Ld még H. Lisicki: Le marquis Wielopolski, sa vie et son temps, 2. kötet, Bécs 1880., Z. Stankiewicz: Dzieje wielkoáci i upadku Aleksandra Wielopolskiego, V. 1967., J. Borejsza: Piçkny wiek XIX., V. 1984., 234-262. 13 S. Kieniewicz: Miçdzy u^odj a rewolucj^. Andrzej Zamoyski 1861-1862-ben. V. 1962. 14 Ld. /. Koberdowa: Wielki ksiçze Konstanty v Warszawie, 1862-1863, V. 1962. S. Kieniewicz: Powstanie styczniowe, V. 1981. 15

A varsói konzervatívok e törekvéseit 1877-1905 között A. Szwarc monográfiája dolgozza fel.