Századok – 1988
Folyóiratszemle - Soler D.–Rodrigus R. D.: Tervek Spanyol–Amerika egyesítésére a XIX. században 737/IV
FOLYÓIRATSZEMLE 737 mítoszoknak adott tápot, amelyek egyes ideológiákkal összekapcsolódva gyakran véres hatásúak voltak. Az európai művelt világ - politikusok, újságírók, történészek - két generáció alatt átvették a vizsgált új fogalmat, a korábbi századokon át „északról" hagyományozódó kép eltűnt. Helyette napjainkban a jelenlegi kelet-nyugati viszony, az ellentétek visszavetítése történik. Ehhez tartozik a középkori német „Kelet-Európa-politika" tévhite s - tágabb értelemben - a Kelet-Európa-fogalom 1800 eló'tti időkra történő elővigyázatlan alkalmazása is. (Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 1985. Heft. 1. 48-91.) Т. В. R, SOLER-R. D. RODRIGUEZ TERVEK SPANYOL-AMERIKA EGYESÍTÉSÉRE A 19. SZÁZADBAN A Spanyol-Amerika egyesítését célzó, első, jogi jellegűnek tekinthető megállapodást 1811 májusában Bogotában fogalmazták meg. Noha ennek még csak elvi deklaráció lehetett a célja, a politikai unió terve már szerepelt benne. A 19. század első politikai indíttatású spanyol-amerikai konferenciáját („kongresszusát") 1826 júniusában-júliusában tartották Panama városában. Négy konföderációs megállapodást dolgoztak ki, de ezek ratifikálása elmaradt, így nem léptek életbe. Ugyanez történt az 1847-es második limai konferencián megszövegezett egyezményekkel. Az értekezlet összehívására az adott okot, hogy az Egyesült Államok megkezdte területi terjeszkedését Mexikó rovására, Spanyolország pedig katonai akciókat szervezett újragyarmatosítási céllal. Ugyancsak a jenkik közép-amerikai beavatkozásának hatására kötött Chile, Equador és Peru „kontinentális és háromhatalmi" egyezményt 1856-ban Santiago de Chilében, majd Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Mexikó, Új-Granada (Kolumbia), Peru és Venezuela Washingtonban. A negyedik, egyben utolsó spanyol-amerikai értekezletet a perui kormány kezdeményezésére tartották meg 1864-65-ben, azt követően, hogy Franciaország katonailag beavatkozott Mexikóban, Spanyolország pedig visszahódította Santo Domingót. A kidolgozott szerződéseket a korábbiakhoz hasonlóan az érintett államok parlamentjei nem erősítették meg. Noha a spanyol-amerikai össznemzeti eszme által inspirált nemzetközi szerződések tényleges életbe lépése ritka kivételnek számított, ezek nyomán kezdett kialakulni egyfajta amerikai nemzetközi jog, amelynek legfontosabb elvei a következők voltak: a szuverenitás közös védelme, az egymás közti konfliktusok békéltetés és választott bíráskodás útján történő megoldása, gazdasági együttműködés, be nem avatkozás, össz-amerikai állampolgárság. Az 1826-os értekezleten kimunkált katonai együttműködési elképzelés nemcsak védelmi jellegű volt, nem zárt ki támadó fellépést sem, amelynek oka nyilván abban keresendő, hogy Kuba és Puerto Rico még spanyol gyarmat volt, jóllehet, az alapvető motívum a Szent Szövetség által szervezendő terület-visszahódító akcióktól való félelem volt. A 19. század közepétől egyre inkább az Egyesült Államok expanziós törekvései kerültek előtérbe, így voltak olyan politikusok, akik ennek ellensúlyozására a pánamerikai konferenciák munkájába szerették volna bevonni a Latin-Amerikában birtokokkal rendelkező európai államokat, így Oroszországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Hollandiát, Dániát, de még Spanyolországot is. A Bolivar által kötelező erejűnek elképzelt választott bíráskodás az alighogy függetlenné vált államok részéről nagy ellenállással találkozott, így a különböző szerződéstervezetekben előbb fakultatívvá vált, később már csak közvetítésről volt szó. Kezdettől fogva gondot okozott az államhatárok kijelölése. Alapelvnek fogadták el, hogy kiindulásként a gyarmati időszakban, pontosabban szólva 1810-ben (Közép-Amerika esetében 1821-ben) az egyes alkirályságokat és főkapitányságokat elválasztó közigazgatási határok fognak szolgálni.
