Századok – 1988
Történeti irodalom - Die Donauschwaben. Deutsche Siedlung in Südosteurópa (Ism.: Bellér Béla) 706/IV
707 TÖRTÉNETI IRODALOM világosságát a kisebb részletek konkrét gazdagságával. A térképeket fekete és színes képekből álló gazdag illusztráció övezi. A fejezet legérdekesebb anyagát az érmék jelentik, amelyek hallatlan gyorsasággal, pontossággal és művészi erővel reagáltak a kor legfontosabb politikai, katonai, társadalmi eseményeire, egyaránt szolgálva a tömegkommunikációt és a tömegpropagandát. Közülük legszebbek a Buda visszafoglalásáról, az ún. második mohácsi csatáról, Belgrád bevételéről és a passzarovici békekötésről vertek. Sem időrendben, sem tartalmában nem illik ide a Haynau temesvári győzelmének emlékére vert érme. (53/50.). Ez talán az egyetlen olyan darabja a kiállításnak, amely jogos nemzeti érzékenységet sérthet. A katalógus 2. fejezete a délkelet-európai német betelepítések előfeltételeit tárgyalja, igen instruktiv anyagon. A legelső ezek sorában a magyar és a német uralkodócsaládok közti dinasztikus kapcsolatok voltak, a bajor uralkodóháztól egészen a Habsburg-házig. A katalógus mindezt leszármazási táblázaton teszi áttekinthetővé. A magyar-német kapcsolatoknak pozitív szakasza a magyaroknak a keresztény hitre való áttérésével kezdődik. Szent István Rómához, a nyugati egyházszervezethez csatlakozott, de nem akadályozta a bizánci rítus gyakorlását sem. A magyarság életében bekövetkezett nagy változást a katalógus a királyi pár veszprémi szobrának, a magyar szentkoronának, a térítő papoknak, Szent Wolfgang regensburgi, Szent Gellért csanádi püspöknek, monostoroknak és kegyszereiknek bemutatásával érzékelteti. A magyar-német személyi kapcsolatoknak későbbi történetéből Árpád-házi Szent Erzsébet és Luxemburgi Zsigmond, „a király, a császár" alakja emelkedik ki. Zsigmondról megtudjuk, hogy antik előzmények után ő használta először a kétfejű sast mint a római császár és birodalom címerét 1417-től, ill. 1433-tól. (59/7.) A3., történelmi szempontból igen fontos fejezet a telepítési mozgalom különböző dokumentumait tárja elénk. A magyarországi telepítési politikát Szent István Intelmeinek híres 6. fejezetére vezeti vissza, mely szerint „. . .az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". Ez a politika tette Magyarországot a középkor klasszikus „vendéglátó országává". (65.) Ennek bizonyítékául a fejezet rendkívül gazdag és sokrétű dokumentum-anyagot sorakoztat fel. Ami az írásos dokumentumokat illeti, olvashatunk részleteket Szent István Intelmeiből, az erdélyi szászok 1224-ben kelt nagy szabadságleveléből, az ún. Andreanumból, IV. Bélának a pesti hospesek részére kiadott aranybullájából, a 15. századi Ofener Stadtrechtből, a különböző céh-iratokból, nem is szólva a különböző elbeszélő forrásokról, a Képes Krónikáról és Kottaner Ilona emlékiratairól, a középkor első női memoárjáról. Találunk ebben a részben királyi és városi pecséteket - köztük Nagyszeben 1302-ből származó pecsétjét -, Buda környékének, Buda városának térképét, a középkori ötvösművészet remekeit, ékszereket, amelyeket polgárok és parasztok egyaránt viselhettek. Természetesen nem maradtak ki az anyagból a középkori művészet olyan remekei, mint a prágai Szent György-szobor vagy a brassói fekete templom, a prázsmári templomvár. A művészeti alkotásoknál fölmerül az eredet, az etnikai hovatartozás kérdése. A katalógus haszontalannak mondja ezeket a kiélezett vitákat, mert azt vallja, hogy: „A művészet nemzetközi." (74.) A 4. fejezet a törökkor utáni délkelet-európai német telepítési területeket és a dunai svábokat mint a németség „új törzsét" mutatja be. Először a magyarországi német települések történetével foglalkozik, sorra véve a Magyar Középhegység, a „Schwäbische Türkei", a Bácska és a Bánát, Szatmár és környéke, valamint Erdély német településeit. A német települési hullám nem tört meg a Kárpátok gerincén, hanem tovább hömpölygött keleti és déli irányban. Erről a modern népvándorlásról fogalmat alkothatunk magunknak, ha számba vesszük, hogy a 18. és a korai 19. században legalább 700 000 ember hagyta el Nyugat- és Délnyugat-Németországot. Ezeknek legnagyobb része, mintegy 300 000 — 500 000 ember Délkelet-Európába vándorolt, kb. 100 000 Oroszországba és mindössze 200 000 Amerikába. (102-104.) Ezt a nagy népmozgást igen tanulságos anyag szemlélteti. Az irodalmi hivatkozások mellett különösen a rendkívül jó minőségű, a telepítőket és a telepítési helyeket ábrázoló képek, a telepesek származási helyét pontosan feltüntető térképek, az alaprajzokkal világossá tett települési formák, a különböző telepesház-típusok vonják magukra figyelmünket. Ezeken az alapvető tudnivalókon kívül sok fontos részletet is megtudunk ebből a fejezetből. Schwendi Lázár császári hadvezér a 16. században a zsoldoshadseregnek népi hadsereggel való felváltását javasolta. (94.) Stefan Ludwig Rothot, az erdélyi szász reformmozgalom vezéralakját telepítőként is megismerhetjük. (96.) Meghatottan nézhetjük a „fájdalmak férfiát", a szenvedő Krisztust ábrázoló faszobrot, amelyet a német bevándorlók még a 18. század elején hoztak magukkal Felső-Svábföldről Budakeszire. Jelenleg is a budakeszi plébániatemplom dísze. (104.)
