Századok – 1988

Történeti irodalom - Die Donauschwaben. Deutsche Siedlung in Südosteurópa (Ism.: Bellér Béla) 706/IV

708 TÖRTÉNETI IRODALOM Az 5. fejezet a délkelet-európai telepítések forrásaiba is beavat bennünket. Itt is megragad az anyag gazdagsága és áttekinthető' rendszerbe foglalása. Mint ismeretes, a 18-19. századi német telepeseket nálunk egységesen sváboknak nevezték, holott azoknak csak kisebb része származott ténylegesen a Svábföldről. A sváb kontingenseknek azonban kiemelkedő szerep jutott a török elleni harcban, Magyarország felszabadításában. (115.) ök voltak az első telepesek, akik nevet adtak az utánuk következőknek is. A betelepítés folyamatát a három „grosser Schwabenzug" jelzi. Az első 1723-1726 közt П1. Károly, a második 1763-1773 közt Mária Terézia, a harmadik pedig 1782-1787 közt II. József uralkodása alatt zajlott le. A telepítési dokumentumok közt találkozunk telepestoborzó pátenssel (118/7.) és ennek ellenakciójával (118/6, 129-130.), telepítési szerződéssel (120/12.), a jobbágyságból való elbocsátással (121/14.), a kivándorlók panaszirataival (112115.), a Bánátnak katolikus németekkel való betelepítésével (127.), a lutheránus németek onnan való kitiltásával (126-127, 127-128.), az 1772. évi fő telepítési instrukcióval (129/18.), kényszertelepítésekkel, (129/19.), sőt még német telepeseknek a Bánátból Oroszországba való elvándorlásával is az 1806. esztendőből. (135/26.) A 6. fejezet, a katalógus egyik legértékesebb része, a délkelet-európai német telepítések statisztikáját adja a 17. századtó' egészen napjainkig. A régebbi statisztikai adatok a németség hatalmas népi rezervoárjáról és ennek Délkelet-Európába való kiáradásáról szólnak. Jó példa erre Magyarország, ahová 115 000 német vándorolt be. (142.) A 19-20. században azonban megáll a nagy népi folyam. A délkelet-európai németség ebben az időben már nem kap utánpótlást a német anyaországból, sőt meglévő állománya is csökken a kivándorlások következtében. Különösen nagy változásokat idéztek elő a magyarországi németség számarányában az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések. Míg a Magyarországnak meghagyott területen 1920/21-ben a 7 980 143 főnyi lakosságból már csupán 551 211, az összlakosságnak alig 6,9%-a volt német, a tőle elcsatolt területeken a németség számaránya olykor a 10%-ot is meghaladta (Románia, Jugoszlávia), nem is beszélve a 75,1%-ig német Burgenlandról. (143.) A németség fogyásával kapcsolatban a magyar nacionalizmus, az erőszakos elmagyarosítás is a vádlottak padjára kerül. Anélkül, hogy az erőszakos asszimiláció tényét tagadnók, meg kell jegyeznünk, hogy emellett széles körben érvényesült és hatott a természetes, ill. az önkéntes asszimiláció is, amelynek a német környzetből való kiszakadás, az ipar, közlekedés, kereskedelem, kommunikáció fejlődése, általában az urbanizáció voltak a kiváltó okai. A délkelet-európai németség történetének legtragikusabb, nemzetiségi létét is kockára vető szakasza a második világháború és az alatta, utána a kollektív felelősségrevonás alapján végrehajtott kitelepítés volt. A katalógus pontos statisztikai adatokkal és megbízható becslésekkel követi végig ezt a drámai folyamatot, amelynek során 245 337 magyarországi, 253 524 romániai és 367 348 jugoszláviai német kényszerült mint menekült, kiüldözött vagy kitelepített elhagyni régi hazáját és újat keresni Németországban, más európai országokban vagy a tengerentúl. (150-152.) A katalógus felméri a Délkelet-Európában még megmaradt németek számát is. (153-154.) A 7. fejezet Alkotmány és politika Délkelet-Európában címmel sokrétű és igen tanulságos anyagot kínál. Találunk itt kronológiai táblázatokat Délkelet-Európa népeinek újkori, de főleg legújabb kori történetére vonatkozólag, amelyek azt bizonyítják, hogy a délkelet-európai németség története szorosan összefonódott a neki hazát adó nép történetével. 1918 előtt részletesen csupán Magyarország nemzetiségi politikájának értékelésével foglalkozik. A 18. században Magyarországra betelepült dunai sváboknak fő törekvése a helyi önkormányzat kivívása volt. Ennek jellegzetes dokumentuma az 1780-ban keletkezett Urbárium Banaticum, amely biztosította a falvaknak a szabad bíróválasztást. A bíró azonban a legtöbb esetben nem a település, hanem az udvari kamara, ill. az egyházi vagy világi földesurak érdekeit képviselte. A 18. század végétől a dunai svábok egyre inkább ki voltak téve a magyar nacionalizmus támadásainak. Ennek súlyát elsősorban iskolai, de közigazgatási téren is érezték. A dunai sváboknak az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban tanúsított rendkívül pozitív szerepével sajnálatosan nem foglalkozik a katalógus. A neoabszolutizmust azonban úgy jellemzi - és ezzel egyben igazolja is -, hogy az időleges védelmet jelentett a magyarosítási törekvésekkel szemben. Az 1867-es kiegyezéssel döntő támadásra induló magyar nacionalizmus váltotta ki a hazai németségnek azt a törekvését, hogy a regionálison felülemelkedő országos önkormányzathoz jusson. Ez a kívánsága azonban a dualizmus egész fennállása alatt nem valósult meg. A katalógus helyesen állítja, hogy a Monarchia felbomlása után létrejött polgári demokratikus Magyarország autonómiát adott a németeknek, de téved, amikor azt állítja, hogy a Tanácsköztársaság