Századok – 1988
Közlemények - Jeszenszky Géza: A dunai államszövetség eszméje Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az I. világháború alatt 648/IV
652 JESZENSZKY GËZA teljes függetlenséget akarnának, s azzal is tisztában volt, hogy a csehek és szlovákok, illetve a szerbek, horvátok és szlovének közötti különbségek túlságosan nagyok a valódi egység kialakulásához. A Nation szerint a valódi megoldást a nemzetközileg garantált autonómiákra épülő föderáció jelenti.14 Arnold J. Toynbee nem volt tagja ennek az informális külpolitikai ellenzéknek, ekkoriban a kormányzat számára dolgozott a külügyminisztérium Hírszerző Osztályán. Közép-európai kérdésekbeni jártasságát - saját bevallása szerint - kizárólag Seton-Watson írásaiból merítette, de éles elméje fölismerte a fölosztás melletti érvek gyöngébb pontjait. 1915-ben késznek mutatkozott elfogadni az európai politikai határok bizonyos mértékű átrajzolását, de két tényezőre figyelmeztetett: Igen nehéz dolog az emberekben kialakítani az együttműködést és igen könnyű őket ismét szétválasztani. Ha olyan rosszul dolgoznak együtt, hogy az egész organizmust holtpontra juttatják, akkor nincs más hátra, mint különválasztani őket és újjáalakítani olyan módon, hogy a különböző elemek simábban tudjanak együtt funkcionálni. De sose feledjük el, hogy a rombolás negatív munka, azt pusztítja el, amit más emberek munkájukkal felépítettek. [. . .] Végső soron mindig lesznek kisebbségek, akik szenvedni fognak. Ennek így kell lennie, ha nem akarjuk, hogy a nézetkülönbségek miatt az emberek egyáltalában ne dolgozhassanak közösen. A politika alapja a nézeteltérések ellenére vállalt együttműködés. Csak azt érhetjük el, hogy a kisebbségek száma minél alacsonyabb legyen és szenvedésük a lehető legenyhébb. [. . .] A primitív emberek a kisebbségeket kiirtják, a civilizált emberek gyűjtik elégedettségük jeleit.1 s Noha a magyar történelmet és nemzetiségi politikát Toynbee ekkor még a Seton-Watson által ráadott szemüvegen keresztül látta, mégis úgy vélte, hogy nem szükséges Magyarország határait megváltoztatni, s a kevert lakosság miatt a nemzeti területi autonómiákat sem volna célszerű erőltetni, viszont igazi helyi önkormányzatot és kulturális autonómiát kellene bevezetni.16 Az egész Monarchia esetében rokonszenvezett az ott élő nemzetek föderációjának eszméjével, de a legfontosabbnak a szoros gazdasági kapcsolatok megőrzését tartotta. Ideális megoldásként a balkáni államokat is magába foglaló vámunió létesítését jelölte meg.1 7 Ha elkerülhetetlennek bizonyulnak a területváltozások, akkor is ragaszkodni kell a liberális kereskedelmi- és vámpolitikához. „Ezt csak úgy tehetjük meg, ha a ,természetes határok' veszedelmes tanát fölváltja az ésszerűbb alapelv:,szabad gazdasági utak'."1 8 A külpolitikailag konzervatív mentalitású brit külügyi vezetés és apparátus már a háború korai szakaszában elkötelezte magát az orosz, szerb, olasz és román igények olyan mértékű kielégítése, Ausztria—Magyarország olyan radikális megcsonkítása mellett, hogy a műtét túlélése nehezen volt elképzelhető. Mindez azonban nem a nemzetiségi igények méltánylásának volt a következménye, hanem a hagyományos hatalmi politikának, annak a szándéknak, hogy minél több és minél eltökéltebb szövetségese legyen Angliának. Ezt juttatta kifejezésre az antant részéről Wilson elnök békefölhívására adott 1916 decemberi válasz is, amely többek között állást foglalt a Monarchia nemzetiségeinek „fölszabadítása" 14 The Nation, 1917. jan. 27. 1 'A. J. Toynbee: Nationality and the War. London, 1915. 15-17. "Uo. 138-166. 1 'Uo. 216-222. '8Arnold J. Toynbee: The New Europe. Some essays in reconstruction. London, 1915. 45.
