Századok – 1988

Folyóiratszemle - Ivonyin Ju. E.: Késő Középkor vagy Korai Újkor? 522/III

522 FOLYÓIR ATSZEMLE A lengyel történetírás eddig úgy vélte, hogy az arisztokrácia elkülönülése a 16. század első felében vált jelentőssé. Ekkor fogadja el néhány lengyel mágnáscsalád a Szent Római Birodalom (a német császárság) arisztokrata címeit. A szerző táblázatai ellentmondanak a korábbi álláspontnak: szerintük a 16. század első felében a mágnásréteg határa lefelé rugalmas, könnyen áttörhető. Az arisztokrata címek felvétele egyéni ambíciót fejez ki, de nem a nemesi osztály tömegeiét, az új hercegek, grófok különben sem a legkiemelkedőbb mágnáscsaládokbői kerültek ki. Ez utóbbiak elkülönülésének folyamata inkább a 17. század elején indult meg, de korszakunk végére nem is záródott le. Megnehezítette ezt, hogy az utolsó Jagellók, majd az őket követő királyok „új emberekből" kívántak támaszt szerezni a mágnásuralommal szemben, s bár ezek hamar meggazdagodtak, a régi családok csak nehezen fogadták be őket. A szenátori címet a 16. század elejéig a helyi mágnás családok kapták. Monopóliumukat akár Nagy-, akár Kis-Lengyelországban ritkán törte meg a helyi köznemesi családok vagy idegenek befúrakodása. A mágnások egyébként nagyjából a Jagellók kihaltáig birtokukhoz kötve, tartományonkénti elszigeteltségben éltek. 1572 után a két országrész fejlődése e területen is eltért egymástól: Nagy-Lengyelországban a helyi elit — az „új embereket", továbbá a felső köznemesség bizonyos elemeit magába olvasztva s monopolizálva a szenátori állásokat— megindult a zárt elitté szerveződés útján, míg Kis-Lengyelországban a helyi mágnások pozíciója lehanyatlott, s egyre több idegen arisztokrata szerzen helyet a tartomány irányításában. A szerző úgy véli, hogy az elmondottak alapján Lengyelországban a 17. század közepén még nem beszélhetünk kiformálódott mágnásosztályről. Az integrációs folyamat megindult, a házasságkötések egyre távolabbi országrészeket kapcsoltak össze, a helyi hierarchia eddig az időpontig mégis ellen tudott állni az idegenek rendszeres beékelődésének. A mágnásosztály léte valójában egy később befejeződött fejlődés következménye. (Acta Poloniae Historica 53. kötet. 1986. 63-92.) B.J. IVONY1N, JU. .E. KÉSŐ KÖZÉPKOR VAGY KORAI ÚJKOR? Régi keletű egyetemes történeti periodizációs vitában kísérli meg szerzőnk az eligazodást. A kérdés szovjet „historiográfiájának" alapállását a formációelmélet és a történeti korok szinkronjának kimutatása jellemzi. Az ókor a rabszolgatartó formáció időszaka, s végét viszonylag egyértelműen datálják a kutatók: 476 a Nyugat-Római Birodalom bukása. A középkor formációja a feudalizmus, s a kapitalizmus kialakulása már az újkort jelenti. Nem egyértelmű azonban, hogy mikor is következett be a váltás a két formáció között. Mikor ért véget pl. a középkor? 1453-ban, Bizánc bukásával? A felfedezések jelentették az újkor nyitányát? A formációelmélet követelményének ezek a periódushatárok nem felelnek meg. A kapitalizmus kialakulása jelenti az újkor kezdetét, ennek hátterében látni kell a feudalizmus bomlását, azaz a középkor végét. A feladat bonyolultsága magyarázza, hogy a történészek között különböző felfogások alakultak ki. Az eredeti felhalmozás, a manufaktúrák elteijedése vagy a reformáció, vagy csak a polgárság hatalomra törése jelenti az új formáció létét, az újkor kezdetét. A társadalmi létszférák szerint kimutatható aszinkronitás még szembetűnőbb, ha folyamatokat, méghozzá egyetemes történeti folyamatokat vizsgálva törekszünk korszakolni a történelmet. A szovjet történetírás álláspontját Marx és Engels — a cikkben is bőven idézett — megállapításai határozták meg, miszerint a manufaktúrák kialakulása jelenti a kapitalizmus kezdetét, az újkor nyitányát. Így terjedt el az a felfogás, hogy a 16. század a kapitalizmus első százada Nyugat-Európában, mert ott ekkor fejlődtek ki a manufaktúrák. Ilyen álláspontok mind a polgári, mind a szovjet történetírásban kialakultak. Akik ezt a felfogást vitatták, a 14. századi itáliai és flandriai fejlődésre hivatkoztak. Mások a 15. század végére, az abszolutizmus megszilárdulása idejére datálták a kapitalizmus kezdetét. A reneszánsz és a reformáció is szerepel néhány szerzőnél, mint az újkor kezdete. Szerzőnk szerint az itáliai és a flandriai manufaktúrák egyedi, különös jelenségek. Nem illeszkedtek egyetemes történeti trendbe, s Itáliában a 15. századot a refeudaUzáció követte. A reneszánsz és a reformáció pedig ebből a szempontból legfeljebb szimptomatikus jelenség. V.l. Rutenburg álláspontját idézi — ennyiben egyetértóleg —, amely szerint a 16—17. században legfeljebb korakapitalizmusról beszélhetünk. Egyik létszférában sem váltak még jellegadóvá a tőkés viszonyok, de fejlődésük már irreverzibilis volt. A történeti folyamat egyetemességének, a létszférák komplex szemléletének az felel meg, ha a 16—18. századot tekintjük