Századok – 1988

Folyóiratszemle - Litwin Henryk: Lengyel mágnások 1454–1648. Egy rend formálódásához 521/III

FOLYÓIRATSZEMLE 521 feltétlenül jelenti azt, hogy bármelyikük jobb lett volna a másiknál. Félrevezető Bosl akkor is, amikor a középkorban minden szabadságot a hatalmasok által adományozott privilégiumokból kíván levezetni. A természetes állapot eszerint az alávetettség lett volna, amelyből a lovagok (miniszteriálisok), a polgárok és a parasztok egyaránt uraik kegye révén törhettek ki. A feltételezés arra a bibliai felfogásra emlékeztet, amely a szolgaságot valamiféle ősbüntetésnek tekintette. A szerző persze elutasítja azt a feltételezést, hogy a Harmadik Birodalom idején született eredmények kivétel nélkül értéktelenek lennének. A történettudományt mindig és mindenütt befolyásolta a politikai fejlődés, a jelen visszavetítése a múltba. A valóság megismerésére további kutatásokra van szükség, monográfiákra, amelyek a nemesség összetételét, a nemesi családok szerkezetének változásait, a miniszteriálisok felemelkedését, egyes családok kihalásának okait stb. vizsgálják. Ha a középkortörténet ilyen kérdésekkel foglalkozik majd, a francia és német viszonyok is könnyebben összehasonlíthatók lesznek anélkül, hogy bármelyiket is a másik fölé kívánnák helyezni. Mindehhez persze végső soron az aktuálpolitikai szempontok elhagyása szükséges. (The American Historical Review 1986. 553-575.) BJ. HENRYK L1TWIN: LENGYEL MÁGNÁSOK 1454—1648. EGY REND FORMÁLODÁSÁHOZ. A későfeudális lengyel állam, ha nem is rendkívüli, de mindenképpen szokatlan jelenségnek számított Európában. Azzá tette a nemesség nagy száma, rendkívüli politikai hatalma, az állami végrehajtóhatalom gyengesége. De a lengyel „nemesi köztársaság" sajátossága volt a nemesség jogi egyenlősége is: formálisan nem létezett arisztokrácia, nem ismerték el a főúri (hercegi, grófi) címeket. A valóságban persze ez az egyenlőség nem létezett: a vagyoni különbségek megosztották a nemességet, felső rétege a mágnás elnevezéssel büszkélkedhetett. A lengyel történetírás sok évtizedes vitában próbálta meghatározni a mágnás-lét kritériumait. Ismérvként felmerült a tekintélyes földbirtok, a főrendiház tagjainak kijáró szenátori rang, az előkelő rokonság vagy a fényűző életmód (utóbbi jeleként pl. az önálló fegyveres erő tartása), a valóságban azonban ezek a tényezők nehezen használhatók. A mágnások ugyanis csak lassan, fokozatosan jutottak hozzá elkülönülésük fenti jeleihez. Ugyanakkor együttesük a kortársak szemében ezek nélkül is jól felismerhető réteggé formálódott. A tanulmány a probléma új megközelítésekor éppen a csoport kialakulásának folyamatát próbálja nyomon követni. Mivel a mágnások elkülönülésének alapja a társadalmi tekintély volt, a szerző indokoltnak tartja Max Weber rendmeghatározásának felidézését. Eszerint míg az osztálykülönbségek elsősorban a gazdasági háttérre vezethetők vissza, addig a rendi elkülönülésben az együvé tartozók azonos értékelése, az eszmei és anyagi javak, valamint lehetőségek testületi monopolizálása is szerepet kapnak. Ezeknek a lengyel történetírásban eddig többnyire figyelmen kívül hagyott tényezőknek a vizsgálatát tűzi ki céljául a szerző az 1454 (Poroszország bekebelezése Lengyelországba, a „nemesi köztársaság" kezdőpontja) és 1648 (Wasa János Kázmér trónralépése, a stabilizálódást lezáró belső háborúk kezdete) közötti időszakra. A történeti Lengyelország nagy tájegységei közül a Nagy- és Kis Lengyelországra vonatkozó irodalom adatait találja elegendőnek a kvantitatív vizsgálatokhoz. A főnemesség elhatárolódásának folyamatát a tanulmány két felméréssel próbálja szemléletessé tenni: a számba vehető családok házassági politikájának, valamint a szenátori kinevezések gyakoriságának vizsgálatával. Nagy-Lengyelországban 380, Kis-Lengyelországban 480 házasság adatait sikerült feltárnia. Ennek alapján megállapította, hogy Nagy-Lengyelországban a gazdag nemesek szívesebben házasodtak saját vidékükről, mint idegenből. Itt rendszeres a főnemesek házasságkötése köznemesi családok tagjaival, a területi összetartó erő tehát erősebb a társadalmi kapocsnál. Kis-Lengyelországban a helyzet éppen fordított: a főnemes inkább más lengyel területek főnemeseivel lépett rokonságba, s nem környéke köznemeseivel. Ezt részben arra a különleges helyzetre lehet visszavezetni, amelyet a Kis-Lengyelországi arisztokrácia az utolsó Jagellók alatt élvezett, s amely öntudatukat nagymértékben növelte. Amikor viszont a Jagellók kihaltával (1572) Kis-Lengyelország elveszítette központi szerepét, s a politika súlypontja Mazóviába tevődött át, az itteni mágnások még kevésbé kívántak lemondani elkülönültségükről a köznemességgel szemben.