Századok – 1988

Történeti irodalom - Hoensch Jörg K.: Geschichte Ungarns. 1867–1983. (Ism.: Pritz Pál) 514/III

516 TÖRTÉNETI IRODALOM megtorpanásokat és előrelendüléseket. E fejezet színességét is emelik a magyar politikai élet vezető egyéniségeiről felvázolt portrék, amelyek kapcsán a tévedés kockázata minden bizonnyal Jörg К. Hoensch számára is nyilvánvaló volt, és ez már csak azért is méltánylást érdemel. A szerző figyelmet fordít a „másként gondolkodók"-ra, a rendszer bírálóira, azok értelmiségi körökben ismertebb képviselőire is. Kár, hogy az itt is mértéktartó fogalmazásba becsúszott egy olyan kijelentés, amely szerint a rezsimmel szemben nincs szervezett ellenállás, mivel arról a biztonsági rendőrség gondoskodik. (248.) A jól sikerült megoldások mellett akadnak kifejezett tévedések is, ami — figyelemmel egyrészt a kötet által feldolgozott tényanyag hatalmas mennyiségére, másrészt pedig arra, hogy a szerző a vizsgált időszaknak csupán egy kisebbik szeletét kutatta korábban a források mélységében — szinte természetes. A hibák száma kisebbíthető lett volna, ha Jörg К. Hoensch az elmúlt másfél-k^t évtized magyar történettudományi termését jóval bővebben hasznosította volna. (Ez természetesen elsősorban a polgári korszakra vonatkozik, hiszen a fordulat éve utáni történelem feltárása terén a hazai histórikusoknak is égető gondot okoznak a levéltári forrásokhoz való hozzáférés nehézségei; az 1962 utáni történelem feltárását a hazai történeti kutatás még alig vonhatta vizsgálódása körébe.) Ha a szerző akárcsak a tízkötetes Magyarország története tárgybavágó köteteit forgatta volna, úgy aligha állítaná, hogy a magyar történészek még mindig azt vallják, hogy a dualizmuskori országot Ausztria gazdaságilag kizsákmányolta. (49.) A Vix-jegyzék kapcsán feltehetőleg nem helyes azt írni, hogy megszületését a harcra kész magyar és román csapatok szétválasztása motiválta. Mint Ormos Mária Padovától Trianonig című, első ízben 1982-ben megjelent és igen nagy francia levéltári forrásanyagra támaszkodó monográfiájából megállapítható, a jegyzék egyszerre akart biztos hátországot teremteni a Szovjet-Oroszország elleni intervencióra bevetni tervezett román csapatok számára, és egyben megakadályozni a román vezetést abban, hogy nyugati határait egészen a Tiszáig tolja előre. Az 1920: I. tc. az ellenforradalmi rendszer berendezkedése szempontjából valóban nagyon lényeges jogi aktust jelentett, alkotmánynak azonban nem helyes mondani. (105.) Kétségtelen tény, hogy a magyar szociáldemokrata mozgalom jelentősége 1919-től nagyot csökkent, mégis küzdelmének bemutatása nagyobb teret érdemelt volna, mint amennyit a szerző fordít rá. Hoensch is helyesen állapítja meg, hogy az ellenforradalmi rendszer konszolidációjában elkerülhetetlen volt a munkások és képviselőik bekapcsolása, mégsem fordít elég figyelmet arra a harcra, amellyel az MSZDP egyfelől a munkásosztály érdekeit védelmezte, másfelől pedig — polgári szövetségeseivel — a rendszer pozitívabbá formálásán fáradozott. Sok kortársához hasonlóan Gömbös Gyula is a történelmi Magyarország helyreállításának igézetében élt, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna kész a kisantant-államokkal — bár nyilván csak taktikai megfontolásokból — kompromisszumra. (125.) 1923-ban hajlandó volt Beneshez közeledni — mint ahogy az is őhozzá — Bethlen megbuktatása érdekében. A gazdasági válság szorításában kész volt Hantos Elemér elképzeléseit támogatni, a krízis megszüntetése érdekében valamilyen regionális összefogásban részt venni. Miniszterelnökké történt kinevezése után pedig néhány hónappal Viorel Tilea román miniszterelnökségi államtitkárt fogadta — szintén valamiféle áthidaló megoldás megtalálása érdekében. Kifejezetten téves azt állítani, hogy a miniszterelnök Gömbös rohamokat intézett volna a zsidók ellen. (126.) Ismeretes módon miniszterelnöki kinevezése érdekében elfogadott számos kompromisszum közé tartozott az is, hogy nyíltan revidiálta álláspontját a zsidókérdésben. A Gömbös-korszak eseményeként szerepel a Márciusi Front zászlóbontása, holott arra később került sor. (128.) Egyoldalúnak érezzük a magyarországi német kisebbséggel szembeni két háború közötti magyar nemzetiségi politikát egyszerűen és pusztán ,Jcicsinyes"-nek minősíteni. (130.) Hiszen e politika mögött a Monarchiát és ezen belül a Nagy-Magyarországot szétrobbantó nemzetiségi mozgalmak mementója húzódott meg. Másfelől pedig ez a nemzetiségi politika igencsak szerény változata volt azoknak a korabeli nemzetiségpolitikai gyakorlatoknak, amelyek szintén ebből a tapasztalatból okulva mindent megtettek, hogy a nemzetiségek ne legyenek képesek az újonnan létrejött államalakulatok esetleges szétrobbantásában hatékony tényezővé válni. Természetesen mindezzel együtt is szükségesnek tartjuk a magyar nemzetiségi politika bírálatát, de a nemzetközi kölcsönhatások rendszerében elhelyezve. Az előzményektől elszakítottnak és ugyancsak kevéssé szerencsésnek mondhatjuk a Teleki-kormány külpolitikai programjának olyan beállítását, hogy az „szokatlanul szűklátókörű és veszélyes" volt. (141.) A veszélyességén nincs mit vitatkozni, hiszen a következmények mindennél beszédesebbek lettek. Ám „szokatlan szűklátókörűsége" feltehetőleg megkérdőjelezhető. Mert a politikai gyakorlat helytelensége nem jelenti automatikusan a helyes felismerések hiányát is. Teleki és szűkebb környezete felis-