Századok – 1988

Történeti irodalom - Szerbek és magyarok a Duna mentén I. 1848–1849. II. 1848–1867. (Ism.: Pecze Ferenc) 500/III

502 TÖRTÉNETI IRODALOM Spira György széles témapalettán felvázolt pontos értékelése az 1848. májusi karlócai nemzeti gyűlés lefolyásáról. A társadalmi haladásra lényeges döntések elmaradását (paraszt-, határőrkérdés)jellegadó mulasztásaként minősíti; de az emberi szabadságjogok kezelése is feltűnő hiányokat vetít előre. A magyar forradalommal megegyezésre kész Pavlovic-Ignjatovic-Hadozic hármas lépései kárbevesztek, és a gyűlés egészében „az ellenforradalom számára nyújtott fogódzót" (I. 34. L, szerb-horvát változatban 33.1.). Ugyanitt marasztalja el a szerző a magyar kormány által, s még a forradalom baloldalán is, tanúsított szűkkeblűséget a hazai nemzeti(ségi) mozgalmakkal való érdekegyeztetés útkeresésében. Felső vezetésünk a prágai kongreszszust, amelyen jelen voltak karlócai küldöttek is, elhamarkodottan - a teljes tényismeret hiányában - pánszláv összeesküvés színhelyének tekinti. A második kötetben kimutatja, vitába szállva a mindkettőben szerepelt Sl. Gavrilovic tételeivel, hogy Ferenc József a hazai szerbeknek a területi önkormányzattal adósa maradt; csupán ún. nemzeti beligazgatást ígért a béke leendő helyreálh'tása utánra (II. 245-252.1.). Szemléletes meggyőződéssel jellemzi a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság névlegességében is megcsonkított szerb voltát. Hozzátehetjük, hogy ezen az alaphelyzeten mit sem változtat, ha annak netalán de facto koronatartomány minőséget tulajdonítanak, amivel expressis verbis nem ruházták fel. Ebből az önkényuralmi képződményből és (előzményei keretében) a fent vázolt hivatalos nyelvhasználati korlátozásból meg a hasonló egyéb tényekből nehézséget okoz kihámozni bármilyen soknemzetiségi korszerű szerkezetre épült autonómia előképét. A múlt század derekának Magyarországa és Szerbiája államközi viszonyához vezet el Urbán Aladár tanulmánya a Batthyány-kormány által 1848 nyarán tett délvidéki intézkedésekről. Egyben felveti a 48-as magyar—szerb kapcsolatok egyik legérzékenyebb szelvénye beható kutatásának gondolatát, minthogy a déli határfolyókon átjött önkéntes erők (korabeli megnevezéssel: Srbijanci, seviánusok) számaránya nemcsak további tisztázásra vár, hanem a forrásokat mindeddig igazán fel sem tárták. A szerző elszórt részadatokból világítja meg, csaknem tabuoszlató módon, a szomszédos szerb fejedelemség lakosaiból verbuválódott kisebb-nagyobb csoportok működését. Elemzi a folyókontúli szerbek közrehatását a magyar polgári népképviseleti választójog alapján június végére kitűzött újvidéki szavazás megzavarásán; a képviselőválasztás akadályozásán felül, a beavatkozó külföldi fegyveresek egyéb, még szélsőségesebb tetteit is vázolja. A kérdés egykorú súlyát érzékelteti visszhangja a távoli országokban, a többi között, a sajtóhíradások nyilvánossága révén is. Lakó György közléséből (Századok 1985. 5. sz.) tudjuk, hogy a svéd Aftenbladet (1848. május 29.) szerint Zimonynál „60 ezer szerb ötven ágyúval átlépte a magyar határt; a lap június 27-én hírt adott, hogy „kb. 800 szerb behatolt Szerbia felől a magyar területere". A számszerűség itt természetesen másodlagos, a közlemények tényének és a bennük kifejeződő külföldi érdeklődésnek van jelentősége. Urbán Aladár körültekintően három tétellel közelít a két (sőt akkor még több) hazában megosztott szerbség összetartozása érzésének valóságához. Először: megegyező alaptörekvésük létjogosultságát elismeri és nem bírálja felül az államhatárhoz fűződő követelmények szigora szempontjából. Másodszor: a magyar liberális poltikai vezetőréteget viszont ostorozza a sajtó és a többi honi nemzeti mozgalom követeléseinek egyenlőtlen megítélése miatt. Harmadszor: fontosnak tartja ugyanakkor a szerbiai fegyveresek itteni szerepének kétoldalú felmérését, mivel ők a bács-bánáti magyar, szerb, szlovák, német, ruszin, román lakosság viszonyának megromlásához maradandóan hozzájárultak. Ennek részkérdéseire a kötet más tanulmányai is kitértek, bár e vonatkozásban a két nyelvi változat bizonyos különbséget takar. Az előbbiekhez kapcsolódik Bona Gábor (a kötet szerkesztője) tollából az 1848—49-es honvédhadseregben a szerb katonák részvételét tárgyaló munka. Címénél tágabb mezőre kitekintve, a szerbiai önkéntesek ténykedéséről folytatott vitához is szolgáltat értékes támpontokat (154-155.1., egyes passzusai a szerb-horvát változatból hiányoznak v. ö. 150.1.). Megtudjuk, hogy Damjanich tábornokon és egy ezredesen kívül a honvédseregben 5 alezredes, 7 őrnagy, számos főtiszt, ezernél több közhonvéd szerb születésű volt, ami önmagában közös kutatásokra érdemesít. Ez a létszámerő egyik tényező lett ahhoz, hogy „Szerbia tartott - mint Sl. Gavrilovic mondja - a vajdasági szerbek és a magyarok szövetségétől" (П. 228.1.). Olvasható tőle továbbá: „Garaäanin és a szerb kormány fegyverrel, pénzzel és önkéntesekkel támogatta a vajdasági szerbeket. Ezáltal objektíve elvonta őket attól, hogy eseüeg tárgyaljanak a pesti kormánnyal és a Bácskában és Bánátban tartózkodó katonai parancsnokokkal." így cáfolja M. Ekmecic második kötetbeli tanulmányát, amely szerint GaraSanin már 1848-ban a magyarok és a hazai szerbek megegyezését segítette volna. Az együttélő magyarság és szerbség összebékítésére törekedett, amint ezt Varsányi Péter István adalékai bizonyítják, Csernovics (Camojevii) Péter magyar kormánybiztos, aki maga is szerb volt. Bár a kiélezett helyzetnek nem tudott ura lenni, a szerző az újvidéki fegyvemyugvási egyezség aláírását sikerként javára számítja be. Figyelemre méltó, hogy a forrásul használt 240 okiratot a hódmezővásárhelyi