Századok – 1988

Történeti irodalom - Szerbek és magyarok a Duna mentén I. 1848–1849. II. 1848–1867. (Ism.: Pecze Ferenc) 500/III

503 TÖRTÉNETI IRODALOM Bethlen Gábor gimnázium könyvtárában nemrég (1975) lelték meg hosszú lappangás után. Joggal íijuk a magyar kormány rovására elhibázott lépéseit a hazai szerbekkel szemben, mégis közUlük egyfelől sokan hivatalos bizalmat élveztek, másfelől jelentős számban a magyar forradalomhoz csatlakoztak. Ha ennek okkutatása talált társadalmi vagy személyes indítékokat, mint Bona az első kötetben teszi, a fordítottja ugyancsak minőségjelző hiányának, hogy ti. a magyarok és a románok a szerb mozgalomtól távolmaradtak, szintén volt érthető magyarázata. Egyebek között nyomós taszítóerő számukra a nemzeti kizárólagosságra épített hatalmi szervezet amely természeténél fogva a közeledés útjait eleve keresztezte. Nehéz volt a mindkét részről kovácsolt (magyar, szerb) eszmei béklyókat levetni, amikor az idegenkedést már az ifjúság iskolai nevelése szította. Hozzájárult ehhez a magyar elsőséget hirdető tanítás éppúgy, mint például a pesti Thökölyaneum belső döntése arról, hogy a szerb kollégiumban a vegyes házasságból, nemszerb anyától szült diáknak nincsen helye. Röviden mondva: a forradalom alatt a vajdasági szerb hatóságok és más nemzetbeliek között önként vállalt átfogó együttműködés nem keletkezett: csupán a közös ügyüknek időnként és helyenként egyetértésben való rendezésére volt készség. Ilyen irányt hitelesít az összetelepült etnikumoknak, a vérengzések megelőzése érdekében, kétségbeesett erőfeszítése egymás portájának vagy helységének őrzésére. Dicséretes közülük az I. kötetben (Varsányi: i. m. 150—151., szh 204. 1.) idézett szenttamási szerb-magyar felterjesztés, valamint a magyar Doroszló és a szerb Sztapár szomszéd faluk — más forrásokból ismert — kétnyelvű versben megénekelt részsikerrel is járt kölcsönös védelme vagy Péterréve példája — fija Rákit — a szomszédváros magyarjai és szerbjei befogadásával. S ha

1 a kötetek tanulmányai kifejezetten vagy értelemszerűen becsülik a nemes hagyományok tanulságait, emlékeztetni kell a kevésbé látványos életmentések helytállásaira. A közgondolkodás ezeket többnyire, sajnos, restellnivaló nem-hősinek tartotta, és a békés lakosságot is sűrűn megtizedelő csaták méltatásai elhallgatták. A jószomszédokra hamar rásütik az ellenséggel cimborálás bélyegéi, holott „mindössze" humánusan cselekedtek a politikai szembenállás fenntartásával. Ugyanígy ki-ki a „másik" katonaságtól, ránk maradt egykorú szóhasználattal, a „szaladás"-ra és „beianije"-re (92. 1.) kényszerül: a magyarok Csantavér, Szabadka irányába, a szerbek meg ellenkező déli tájakra futnak. Sorsukat átéli, az elődök még eleven élményeiből, a szabadkai Kosztolányi Dezső is, aki ballada-fordításában majd az „Ennen hazámban ténfergek hazátlan" megrendítő sorával ékesíti. A vészhelyzetek elültével már egyszerűbbnek tűnő megsegítés szervezői önnön fejükre valójában kettőzött veszélyt vontak; és a fegyveres harctetteknél emberileg értékesebbet képviseltek. Látszólag szűk földrajzi térre korlátozódik „A jugoszláv történetírás a vajdasági 1848—1849-es forradalomról" című munka. Szerzője (a már hivatkozott Sl. Gavrilovic) azonban a szomszéd ország marxista és polgári szakirodalmának ütközéseire is fényt vet, miközben a történészek revizionista és trockista elhajlásokkal való egykori megbélyegzéseinek túlzásairól szól (I. 75. 1., 61. 1.). Kutatóink számára lényeges tájékoztatást közvetít 48 délszláv megítélését s benne a magyar—szerb ellentétet illetően a két világháború közt, majd újabb felállásban azután folyt vitákról. A sokáig kényesnek minősült kérdésekhez visz közelebb Andrija Radenié következtetése, hogy "a szerb mozgalom résztvevőit ugyanazok a nemzeti eszmék és ideálok inspirálták, mint a magyarokat a maguk mozgalmában" (kiemelés az eredetiben I. 105. 1.). Hasonlóan a nacionalizmus is egyként bukkan fel, ezért a szerző joggal óva int attól, hogy balga igyekezetben a sarat egyik mozgalomról a másikra dobják át. Ehhez hozzáfűzi, hogy a nagybirtokokon történt zavargásokat „a Szerémségben, a Bácskában és a Bánátban egyaránt erőszakkal fojtották el a magyar, a horvát, a szerb nemzetiségű új vagy éppen a régi osztrák hatóságok" (117—119. 1.). Ilija Garafcmin tervezetének (Naéertanije) elemzése a nagy szerb törekvések számlájára Thim József terhelő beállítását kifogásolja. A szerbiai miniszter e művel ugyanis Bácska—Bánát—Szerémról mint "Magyarország alkotmánya jilatt" (pod konïtitucijom Madjarske) levő területről nyilatkozik (Radenic kiemelése 126. 1., szerb-horvát kötet 143. 1.). Az egészében nagyon jó fordítás ezt, sz éles polémiákban perdöntő elvet tévesen, Zhim könyvétől is különbözve - sőt lényegesen más jelentésű - „Magyarország összetételén belül" szavakkal adja vissza. Eltérés van a tanulmány két nyelvi változatának címében is, mivel szerbhorvátul a „[...] mozgalom vitás alapkérdései [...]" (sustinska spoma pitanja), magyarul pedig ugyanez a fordulat a „vitás" jelző híján szerepel; az előbbi megoldás a mondanivaló dinamikáját hívebben fejezi ki (magyar köt. 94., szerb-horvát 99.1.). Az igen gazdag szerb memoárirodalmat az 1848—1849-es forradalomról Vasilije К restié (a szerbhorvát nyelvű kötet szerkesztője) tekinti át. Sarktételnek vehető a szerb—magyar ellentétre, hogy „a sok véres megtorlással járó háború mindkét fél számára egyaránt tragikusnak bizonyult" (177. 1„ szerbhorvát 166. 1.). Legtöbb áldozatot viszonylag a magyar-szerb összecsapás követelt, s rivalizálásuk színhelyei környékén a románokat, a zsidókat, a bunyevácokat stb. is sújtotta. Kétes elsőség, hogy a szerb-magyar