Századok – 1988

Történeti irodalom - Szerbek és magyarok a Duna mentén I. 1848–1849. II. 1848–1867. (Ism.: Pecze Ferenc) 500/III

521 TÖRTÉNETI IRODALOM sában tanulságosnak tartja a görögkeleti egyházi iskola jelentős szerepét. Az egyazon nyelv közösségtömörítő hatását elsősorban a más nyclvűektől való különbözés tudata erősítette. A második kötetben Szeli István a kora romantika nyelvszemléletét tárgyalva, Herder felfogásának magyarellenes voltáról hirdetett előítéletet cáfolja, és a perújrafelvétel igényhez csatlakozik. Közben emlékeztet e gondolkodó tanításának a szemben álló állami, nemzeti és társadalmi érdekek függvényében történt kisajátításaira. A szerző gyújtópontba, a szűkebb nyelvtörténeti vizsgálódás nélkül, a kelet-közép-európai térségben a „nyelvpolitikai izgalmakat kiváltó intézkedések és mozgalmak" fellépését helyezi. Összeveti a Tudományos Gyűjteményben közzétett és az állam-nemzetnyelv fogalmi azonosítását valló nézeteket az akkor még Pest-Budán kiadott (1826-tól, 1864-ben Újvidékre települt) Serbske lëtopisi írásaival, amelyek a „magyarizációt" elítélve a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkoztak (II. 263, 272—273. I.). A kötetek több helyen érintik a hivatali nyelvhasználat ügyének kormányzati kezelését, aminek fontossága a közigazgatásban az írásbeliség térnyerésével növekedett. Az anyanyelv kérdése a múlt század negyvenes éveiben a magyar-szerb vegyeslakta vidékeken, mindkét oldalon, végletesen hevített indulatokat váltott ki. A tárgykör szabályozásai — eltekintve a holt latin felváltásától és valamennyi nyelv fejlesztve-megőrzése jogosultságától — a nemzeti kizárólagosság elve és az „idegenek elűzése" majdan megkövesedó szándékainak a legitimálását tükrözik. Az egyik részen nyelvi előírásokat például a magyar Nrendi képviselet 1844: 2. törvénye, a másikon pedig a vajdasági szerb rendelkezés (Ustrojenije 1849 eleje) tartalmazott. Az előbbinek nyomós hátrányai, országos és huzamosan tartó hatálya folytán, a hazai nemzet(iség)ek együttélésére és a nem magyar nyelvű honfitársak terhére jól ismertek. A szerbség joggal sérelmezte különösen a törvény gyakorlati alkalmazásának szigorát; sokáig elhúzódó valóságos „nyelvi háború" dúlt, semlegesítve Széchenyi józan intelmeit. Szerényebben ismertek viszont nálunk a fentiekhez fűződő „ellentételezés" adatai, amelyekből Lazar Rákit tanulmánya közölt az első kötetben szemelvényeket (166—175. I.). Beszél a más szerzőtársaktól is sokrétűen vitatott tárgykörben arról, hogy Ilija Garaíanin szerbiai miniszter 1849 elején szorgalmazta a vajdasági bizottságok (odbor) létrehívását, amikor azok már nélkülözik a kezdeti forradalmi jelleget, és kétségtelenül konzervatív szervek lettek. Ezek főleg a szerémségi és bánáti helységekben terjedtek el, a Bács megyei tájon annak délkeleti szegletére szorítkoztak; másutt a lakosság nemzeti összetétele és a hadihelyzet miatt nem tudtak kifejlődni. Az egyik ilyen szervezeti egység az Óbecsei Kerületi Bizottság (Okruíni odbor starobeíejski) sajátosságait a szakirodalmi áttekintésben a hivatkozott Rakifcon (a témáról külön publikált a Zbomik za istorijuMS 1977. 16. számban) kívül még Gavrilovii is (I. 84., szerbhorvát 71. 1.) érinti. Ez a több irányú találkozás a forrással figyelemre késztet a rövid életű testűiét iránt, amelyet Josif Rajaâé pátriárka felülről az elől említett Ustrojenije útján konstituált. Ugyanott hivatalos nyelvként a szerbet jelölte ki, és emellett az „elismert egyenlőség" szerint a német és a román (vlaSki) nyelvek használatát is megengedte, a magyar nyelvet azonban mellőzi. Hozzátehetjük, hogy a szerbiai fejedelemség törvényei (I844-es magánjogi kódex, 1869-es alkotmány stb.) egyébként a Srbin szónak szövegközi használatával rendszerint az „(állam)polgár" jelentésű szakkifejezést helyettesítik. Az óbecsei kerületben foganatosított nyelvi korlátra nézve L. Rákit megállapítja, hogy az összlakosságon belül annak „területén a magyarok voltak többségben, németek alig, románok pedig egyáltalán nem éltek" (I. 172. 1„ szerbhorvát nyelvű kiadás 217.1.). Az ottani etnikai megoszlás arányai ellenére történt kirekesztés, a helyben nem is honosoknak elvont lehetőség nyújtásával összekötve, kettősen fonák dacszabály volt, amely az amúgy is törékeny együttélést magyar—szerb viszonylatban újabb feszültséggel terhelte meg. Kifejezetten egyetemes történelmi tájékozódású Cedomit Popov markáns munkája a jugoszláv történetírás az 1848—49-es forradalom európai problémáiról témakörben. A köteteink nyomán folyó vitákhoz releváns következtetése, hogy a forradalomhoz való viszony mint abszolút ismérv nem lehet szilárd alap az egyes nemzetek magatartásának tárgyilagos értékeléséhez meghatározott történelmi helyzetben. Rendszertani síkon a gazdaság-, művészet-, az orvos-, a jogtörténeti stb szakágazatok tagolódását is felvillantja, ami ezek különálló specializált kutatásának tudományos értelmét igazolja. A tanulmány egyébként alapos fordítása a szerbhorvát nyelvű eredetijében azonosan használt „opSta istorija" szakkifejezést magyarra „egyetemes történelem" vagy „általános történelem" alakjaiban váltakozva ülteti át (v. ö.: I. 54., 55. 1. szerb-horváth kiadás 187., 188. 1.). E tetszőleges szócserék, éppen bizonyos fogalmi osztóvonalak tüzetes tisztázása során, az olvasó dolgát nehezítik, aki ritkán tarthatja kezében a kiadványokat mindkét nyelven. A délmagyarországi megyékből létesítendő autonóm egység területi kihasítása és szervezeti felépítése a 48—49-es szerb—magyar viszony államjogi kulcskérdése lett. Ennek jobb megértését segíti