Századok – 1988

Történeti irodalom - Manfred Alfred: Robespierre (Ism.: Hahner Péter) 492/III

492 TÖRTÉNETI IRODALOM A munka fontos érdemének tartom, hogy minden korszakra vonatkozóan következetesen foglalkozik a vízügyi tárgyú legfontosabb törvényekkel, rendeletekkel; a különböző vízügyi hatóságok, intézmények, szolgálatok, társulatok, vállalatok keletkezésével, működésével, átszervezéseikkel. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy Dóka Klára munkája fontos hiányt tölt be, s feladatát igen színvonalasan, nagy hozzáértéssel látja el. Tilkovszky Lóránt ALBERT MANFRED ROBESPIERRE Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 269 I. Albert Manfréd életrajzi esszéjének legnagyobb érdeme az, hogy határozottan megcáfolja egy történelmi-politikai mítosz számos elemét. Robespierre kultusza a sztálinista politikai gyakorlat hatására évtizedekre gyökeret vert a szovjet és kelet-európai történészek körében, s az elvhű, meg nem alkuvó, a forradalom ellenségeivel és egykori vezetőivel egyaránt kemény kézzel leszámoló forradalmár mítosza igen tartós ideológiai képződménynek bizonyult. Albert Manfréd azonban felismerte, hogy 1794-ben Robespierre politikailag csődöt mondott, amikor a társadalmi problémákra ideológiai-morális válaszokat keresett. „Azok a kísérletek — írja a szerző —, amelyek a nagy szociális kérdések megoldását vallásos vagy félig vallásos beszédekkel, határozatokkal és manifesztumokkal próbálták helyettesíteni, eleve bukásra voltak ítélve." (165. 1.) Manfred megfelelő hangsúlyt fektet Robespierre szemléletének korlátaira, elismeri, hogy „érteüen volt a munkások érdekeit és szükségleteit illetően, közönyös követeléseik iránt [...] Nemcsak a Köztársaság ellenfeleire mért csapásokat, hanem a baloldali forradalmár csoportok képviselőire" is. (43. 1.) Kimondja, hogy Robespierre [...] hibát követett el, amikor a forradalmi kormány keretein kívül nem óhajtott baloldali politikai erőt látni. Pedig léteztek ilyen erők, és jelentős szerepet játszottak a forradalomban". (160. 1.) Manfred szakít azzal a hagyományos történetírói gyakorlattal is, amely Robespierre tisztára mosása érdekében Dantont feketíti be: „Danton nagyszerű adottságokkal rendelkező férfiú, sokoldalú tehetség volt, s kétségtelen, hogy a forradalomnak ebben a szakaszában közel sem oly egyszerűen képzelte el a feladatokat, mint erről sző esett." (202. 1.) Manfred természetesen nem tudja, és nem is akarja elfeledtetni az olvasóval azt a tényt, hogy személy szerint igen nagyra értékeli Robespierre-t, akit a francia történelem „nagyszerű alakjának" tekint, s könyvét ennek megfelelően az érzelmi azonosulás igen magas hőfokán írta meg. E történetírói megközelítésnek ugyanúgy megvannak a maga előnyei, mint hátrányai. Robespierre életrajza távol áll minden unalmas értekezéstől, s Manfrednek hőse iránt érzett őszinte lelkesedése néhol már szépprózai szintre emeli a művet. E szerzői attitűdnek köszönhető azonban az is, hogy Manfred néhol hajlamossá válik mindent elfogadni, ami kedvező, s mindent elutasít, ami kedvezőtlen színben tünteti fel hősét. Szerinte Robespierre keresztelte el Nemzetgyűlésnek a rendi gyűlést, ő kezdeményezte a labdaházi esküt (76. 1.), és vezető szerepet játszott a királyságot megdöntő népfelkelésben is (108. I.), holott az első aktus Sieyés, a második Mounier nevéhez fűződik, augusztus 10-hez pedig Robespierre-nek nem sok köze volt. (Különös, hogy Manfred átsiklik Robespierre egyik legnagyobb szónoki sikere felett, s a 100. oldalon nem közli olvasóival, hogy a Nemzetgyűléssel éppen ó mondatta ki, hogy tagjai nem lehetnek a következő törvényhozó szerv képviselői.) A szerző nemcsak egyetértően idézi hőse kirohanásait politikai ellenfeleivel szemben, hanem maga is szinte ugyanazokkal a szavakkal mutatja be a Robespierre véleményét nem osztó konvent-tagokat: „A tolvajok, gyilkosok, sikkasztók, zsarolók, vámszedők, martalócok, spekulánsok, akik áldozataik kifosztásából szereztek vagyonokat [...]" (237. 1.) A Gironde-ot „az urak frakciójá"-nak (120. 1.) bélyegezve, a Nemzetgyűlés tagjairól pedig megállapítva, hogy „alantas és önző indítékok vezérlik" őket (84. 1.), Manfred megfeledkezik arról, hogy bármennyire is rokonszenves számunkra egy-egy történelmi személyiség, nem szabad készpénznek vennünk mindent, amit egy kiélezett politikai helyzetben ellenfeleiről mond. A nagy francia forradalom hagyományos társadalomtörténeti megközelítése bizonyos ellentmondásokat rejt magában, és sajnos Manfrednek sem sikerült feloldania ezeket. „A nagy francia forradalom objektív tartalmánál fogva polgári forradalom volt — írja a 184. lapon —, más nem lehetett [...] s