Századok – 1988

Történeti irodalom - Manfred Alfred: Robespierre (Ism.: Hahner Péter) 492/III

493 TÖRTÉNETI IRODALOM bárhogyan áltathatták is magukat e kor politikusai, az akkor feltételeniil haladó polgári renden kívill más társadalmi formáció nem jöhetett létre." Hogyan lehet hát Robespierre megbuktatását, amely a szerző szerint ,.lényegileg és alapvetően a burzsoázia diadala" volt (29. I.) „ellenforradalmi puccs"-nak (8. 1.), a „burzsoá ellenforradalom" müvének (153. 1.) nevezni, ha erre „az akkor feltétlenül haladó" polgári rend jegyében került sor? Robespierre talán már túllépett volna a forradalom polgári célkitűzésein? A tárgyilagos Manfred azonban elismeri, hogy erről szó sincs: a forradalmi kormányzat „nem elégítette ki teljes mértékben a plebejusokat, s általában a demokratikus alsó népréteget [...] nem mérte fel a munkások tényleges helyzetét [...] hasonlóképpen nem tett semmit agrárpolitikájában a falusi szegénység nehéz helyzetének javítására, nem védte meg érdekeit" (154—155. 1.). Ezek a megállapítások azonban nemcsak thermidor 9-e „ellenforradalmi" jellegét kérdőjelezik meg (hiszen ha Robespierre nem képviselt polgári politikustársainál haladóbb társadalmi törekvéseket, általuk történt megbuktatását aligha nevezhetjük „ellenforradalmi puccs"-nak), hanem ellentmondanak a szerző alábbi megállapításainak is: „Robespierre a forradalmat teremtő francia nép érdekeit képviselte és védelmezte [...]" (125. 1.), „[...] nem a népből jött ugyan, hanem a polgárságból, mégsem érvényesítette és védte a polgári vezető körök érdekeit, hanem a népre támaszkodva, a nép érdekeit védelmezve ellenük harcolt [...]" (37. 1.). Manfred nem mondja ki, de művéből végső soron az olvasható ki, hogy Robespierre ízig-vérig polgári politikus volt, a népi rétegek szükségleteit nem értette. Szónoklataiban egy ideális, elvont, inkább a francia nemzet egészére, mint annak szegényebb rétegeire vonatkozó nép-fogalmat használt. Polgári politikuskollégáitól csak abban különbözött, hogy képes volt megfelelő ideológiát alkotni egy ideiglenesen szükségesnek tekintett, radikális politikai gyakorlathoz. A válsághelyzet elmúltával azonban nem volt képes módosítani e politikán, a társadalmi és politikai ellentmondások feloldását csak ideológiai-morális síkon kísérelte meg. A terror fenntartására irányuló törekvéseivel mind a polgárságot, mind a néprétegeket maga ellen fordította, s bukását legfeljebb az teheti tragikussá, hogy őszintén hitt a forradalom idealista célkitűzéseiben. Manfred életrajzi esszéje, mint minden olyan mű, amely viszonylag kis^teijedelemben foglal össze hatalmas és kiterjedt ismeretanyagot, nem maradhatott mentes jelentéktelenebb tévedésektől. A labdaházi eskü dátumát 1789. június 23-ban határozza meg, holott erre három nappal korábban kertilt sor. A 103. oldalon közli, hogy „Franciaország hadat üzent az osztrák császárnak", majd négy sorral lejjebb a háborút „védekező, igazságos — a reakciós abszolút monarchiák ellen" vívott harcnak nevezi. A 81. oldalon úgy tűnik, hogy egy bizonyos Foulon nevű úr a Bastille parancsnokaként vagy a „kereskedők főnöke"-ként nyerte el méltó büntetését a nép kezéből — a Bastille bevétele után nyolc nappal lemészárolt egykori politikust azonban nem szabad összetévesztenünk de Launay-val és Flesselles-lel. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatáról aligha állíthatjuk, hogy „a feudalizmus ellen harcba szálló néptömegek hatalmas forradalmi lendületét tükrözi" (87. 1.), a híres okirat inkább a francia polgárság győzelmének dokumentuma volt. Rousseau és Robespierre ermenonville-i találkozójára csak az utókor képzeletében kerülhetett sor — 1788-ban semmiképpen sem, hiszen ekkor a filozófus már tíz éve halott volt (140—141. 1.). A jakobinusok nem valósíthatták meg „a földeknek a parasztság alapvető érdekét szolgáló újrafelosztását", mint azt a 173. oldalon olvashatjuk, hiszen még az „agrártörvény" emlegetése is főbenjáró bűnnek számított a tulajdon szent és sérthetelen voltát hangoztató forradalomban. Camille Desmoulins, saját állításával ellentétben, nem „krisztusi korban" volt 1794-ben (178. 1.), hanem harmincnégy éves volt, Fouché pedig nem harmincadik, hanem negyvenedik évét töltötte be a forradalom idején (178. 1.). Ez utóbbi, utóéletét tekintve tagadhatatlanul ellenszenves politikussal Manfred különben is túlságosan szigorúan bánik: pár éven belül valóban „dörzsölt vén róká"-vá lett, 1793—94-ben azonban még minden jel szerint osztozott forradalmár-társai illúzióiban, s még nem harácsolt vagyont magának. Robespierre húgának mellesleg nem 1794-ben ígért házasságot (213. 1., már csak azért sem tehetett ilyet, mert két éve házas volt), hanem jó néhány évvel a forradalom előtt, Arrasban. Robespierre nem 1794. június 12-én mondta el utolsó beszédét a Konventben (209.1.), hanem július 26-án, s másnap Louchet semmiképpen sem javasolhatta „talán a karzatról" (240. 1.) Robespierre letartóztatását, hiszen képviselő volt, s a nézőközönség nem tehetett indítványokat a Konventben. Ezek a kisebb tévedések azonban jelentéktelennek tűnnek a durva hibák azon elképesztő mennyisége mellett, amellyel a fordítás elárasztotta a szöveget. „Barére és Vadier Robespierre-1 egyebek között modernizmussal ... vádolták" — olvassuk meglepve a 11. oldalon. Alighanem a francia modérantisme, vagyis megalkuvás kifejezésének orosz megfelelőjéből jött létre ez a különös vád a művészeti ízlését tekintve mindvégig megbízhatóan konzervatív Robespierre_ellen. A fordító összetéveszti a Közjóléti Bizottságot a Közbiztonsági Bizottsággal (16. 1.), de Staëlt Madame c e Staëllal (32. 1.;, Sieyès abbét pedig, akii az „Ó- és Újvilág hősé"-nek nevez, La Fayette-tel (75-76.1.). Az ateista Blanqui aligha róhatta fel Robespierre-nek, hogy „harcba szállt [...Ja Legfőbb Lény eszméjével" (45.1.), hiszen éppen б iktana törvény-