Századok – 1988

Történeti irodalom - Szeged története (Ism.: Rácz István) 484/III

487 TÖRTÉNETI IRODALOM lerilleteken Debrecen került. A lakosság nagyobb része — már korántsem azonos arányban — mindkét városban, több-kevesebb szállal, az agrártulajdonhoz és -termeléshez kapcsolódott. Az azonos vagy hasonló vonások számát gyarapította a tanyásgazdálkodás rendszerének a meghonosítása is. A két város jellegzetessége abban is megegyezett, hogy földesúrként jobbágyfalvak fölött rendelkeztek. Ezzel szemben a Szeged és Debrecen közötti különbségek is — a már speciális vonásokon túl — sotTa elénk tárulkoznak. Mindenekelőtt a népesség etnikai és vallási összetétele mutat merőben eltérő jegyeket. Debrecen mindvégig megmaradt magyar városnak, az ide elsősorban külföldről bevándorolt idegen etnikum aránya még a 19. század első felében sem érte el a 3 %-ot. Az ismertetett kötetben Kováts Zoltán nem határozza meg Szegeden a nem magyar elemek százalékos arányát, azonban úgy tűnik, hogy a szerb, német, zsidó bevándorlók itt jóval nagyobb számban települtek le. A zsidóknál maradva pedig arra kell utalni, hogy velük szemben Szeged toleránsabbnak mutatkozott, mert ott már a 18. század végétől állandó jelleggel megtelepedhettek, míg Debrecen városa csak 1840-től nyitotta meg előttük a kapuit. A vallási összetételről összefogalalóan csak annyit mondjunk el, hogy Debrecen református. Szeged pedig katolikus többségű város maradt. A vallási összetételnek nemcsak azért kell jelentőséget tulajdonítani, mert közgondolkodás és műveltségbeli különbséget is kifejez, hanem a politikai hatása miatt is. Debrecen város református vallási egységének a védelme érdekében hosszú harcokba keveredett a közhatalommal, míg Szeged politikai életére nem nehezedett ilyen jellegű tehertétel. A két városban eltért egymástól a polgárjog fogalma is. Ez elsősorban a földtulajdon és a beneficiumok vonatkozásában érzékelhető. A szántóföldeknél a legfontosabb különbség az volt, hogy Szegeden sohasem kötötték a földbirtoklást a polgáxjoghoz, a cíviseken kívül a zsellérek, háznélküli lakosok is részesülhettek a városi ingatlanokból, csak az adásvételeknél kellett a polgárok számára elsőséget biztosítani. Nem vonták meg a földbirtok egyénenként való felső határát sem. Debrecenben viszont 1774-től az ún. béres földeket kizárólag a polgároknak juttatták, a ház nélküli lakosok az ún. ház utáni földekből nem kaphattak. A béres földek sem haladhatták meg személyenként a 16 nyilast (90 kh). A szőlőföldeknél ismét más jellegű eltérések mutatkoztak a szegediek és a debreceniek között. A polgárjognak a szőlőföldeknél sehol sem volt jelentősége. A különbség a szőlőföldeknél abban mutatkozott, hogy a szegediek a 18—19. században szőlőt csak a saját határukban termeltek, mégpedig a várost övező szőlőskertekben és tanyákon. A középkor századaiban a Szerémségben is nagy kiterjedésű szőlőföldjeik voltak, ezeket azonban a török hódoltság korában elvesztették. A debreceni polgárok viszont — bár ők is nagy kiteijedésű szőlőskerteket építetteki ki a város palánkján kívül, s elvétve tanyáikon is ültettek valamennyi szőlőt — minőségi bortermelésük súlypontját a Bihar megyei érmelléki hegyekre helyezték át. A Debrecentől 50—60 km távolságra levő promontóriumokon szinte valamennyi jómódú polgár tekintélyes nagyságú szőlőföldet vásárolt, s többségük ezek után jobbágymódra adózott. A bortermeléshez kapcsolódott a borárulási jog, s ez a fontos polgári beneficiumok közé tartozott. Szegeden — igaz, hogy évente csak egészen rövid ideig — a város mellett a polgárok a saját termésű boraikat szabadon árulhatták. Debrecenben a borkocsmálás városi monpólium lett, de azokban a polgároktól beszedett bort árusították. Kinek—kinek az adója után állapították meg a boreladási kompetenciáját. A debreceniek, a jószág mellett, ebből pénzeltek a legtöbbet. Az erdőföldek vonatkozásában még elhatárolóbb különbség jelentkezett. Egyszerűen azért, mert Szegednek hosszú ideig egyáltalán nem is volt erdője, csak Mária Terézia uralkodásától fogtak a telepítéshez. A debrecenieknek pedig hatalmas kiteijedésű erdőségeiket mérték fel még a 19. században is. A polgárok — és csakis a polgárok — ezekből is, az adónagyságnak megfelelően, évenként juttatott fakompetenciát élveztek, csupán a vágatási díjat kellett érte megtéríteniök. Tovább folytathatnánk a különbségek kimutatását az ipar és a kereskedelmi fejlettség vonatkozásában is. Ettől azonban nemcsak a terjedelmi korlátok miatt tekintünk el, hanem azért is, mert más összefüggésben ezeket a kérdéseket már érintettük. A részletek taglalása helyett csak a végső eredményre utaljunk. Debrecenben az iparos, Szegeden pedig a kereskedő réteg az erősebb. Mindent egybevetve tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a modern városmonográfiák közreadása után időszerűvé válik a magyar városok tipológiájának felülvizsgálata és újfajta rendszerezése. Minden jel arra mutat, hogy az alapos elemzések — közöttük a Szeged története — erre módot is nyújtanak. Bármelyik történeti monográfia értékét nemcsak az elért eredményei határozzák meg, hanem a továbblépésre inspiráló hatása is. A szilárd pontok rögzítése mellett a fehér foltok jobban kiviláglanak, még akkor is, ha azokra tételes jelleggel nem történik hivatkozás. Az ismertetett kötetben is természetesen jó néhány nyitott vagy részlegesen megoldott témakörre bukkanhat az olvasó. Jobbára olyan témák ezek, amelyekre egy-egy helység forrásanyaga nem nyújt megfelelő adatbázist, vagy a forrásfeldolgozásnak még nem találta meg a kutatás a módszertani kulcsát. Amikor ezekről szólok, tehát nem a szá-