Századok – 1988

Történeti irodalom - Szeged története (Ism.: Rácz István) 484/III

488 TÖRTÉNETI IRODALOM monkérés, hanem csupán az együttgondolkodás szándékával teszem. Annál is inkább, mert a Debrecen történeti kutatásoknál is összetalálkoztunk ezekkel a gondokkal. A helytörténetírás ez idő szerint nem sokat tud kezdeni a társadalom birtoktalan elemeivel, ennek megfelelően a szintézisek is csonka társadalomtörténetet regisztrálnak. Ha kissé sarkítva akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a társadalomtörténeti vizsgálataink a birtokosokra kolátoződnak. Pedig tudjuk, hogy a feudális szisztéma is a birtokosok és birtoktalanok összetevőire épült, és együttesen funkcionált. Szeged városának is megvoltak az ilyen rétegei. A Thirring Gusztáv által közreadott egyik statisztikából ismerjük, hogy a szegedi társadalomban 1777-ben 1503 fő cselédet, szolgát, napszámost és koldust írtak össze. Pozsonyban ennél jóval többet, Újvidéken pedig sokkal kevesebbet. Az arányaik ugyan változhattak, de mindenképpen a társadalom szerves részét alkották. Kosáry Domokos már 1963-ban bizonyította, hogy Pest megyében a 18. század elején a paraszti famfliához hozzátartoztak a cselédek is, s nyilván így volt ez később az Alföld többi megyéjében is. A 15—20 holdnál nagyobb parasztgazdaságok tisztán családi munkaerővel nemigen győzték a tennivalókat ellátni, és konvenciós cselédeket s rajtuk kívül idénymunkákra napszámosokat fogadtak fel. Biztosra vehetjük, hogy Szegeden is az olyan gazdáknak, mint nemes Zsémbery Márton, akirek az 1830. évi végrendelete szerint 200 hold szállásföldje s azon többek között 600 útból álló termő szőlője volt, népes cselédséget tartott. Összesítő összeírások azonban a cselédekről, napszámosokról csak elvétve maradtak fent. Magam ilyenről csak Debrecenből, Gyuláról és Nyíregyházáról tudok. A közhatalom igazán nem érdeklődött utánuk, mert az adózásból jobbára kiestek, így aztán nyomuk veszett a történetírók előtt is. Még legtöbbet a megyei statutumok foglalkoztak velük, amikor megszabták a cselédfogadás feltételeit és a napszámbéreket. Ezek azonban az egyes helységek birtoktalanjairól közelebbi tájékoztatást nem nyújtanak. A társadalomtörténeti kérdéseknél maradva, a birtoktalanok vagy szegények ellentétpárjának is tekinthető városlakó nemesek Ugye is a kevésbé megvilágított problémák közé tartozik. A szakirodalom eddig elsősorban, amennyire mégis figyelemre méltatta ezt a társadalomtörténeti vonatkozást, inkább az Ütközések, a szeparációs törekvések hansúlyozásának az oldaláról közelítette meg. Nagyobb jelentősége volt azonban annak, ahogyan beilleszkedtek a polgárok közösségébe. A társadalmi átrétegződésben nekik is komoly szerep jutott: a városokba beköltözve —-jóllehet sok helyen ez nem ment zökkenőmentesen — az egykori jobbágyokkal és polgárfiakkal együtt a polgári közösség részeseivé váltak. Amit a városban bírtak, azt már nem a nemesi joguk, hanem polgárjoguk után nyerték Ez azzal járt, hogy a polgári jogrendnek is alá kellett vetniük magukat. Szegeden a városlakó nemesség létszáma — erre a kötet is figyelmeztet — nem volt magas. Azonban tudjuk, hogy más városokban sem mindig a létszámok miatt váltak a városi élet meghatározó elemeivé, hanem azért, mert a vagyoni és politikai élvonalba kerültek. Az 1843/44. évi adóösszeírás szerint — amit más irányú kutatásaim során módomban volt tanulmányozni — úgy tűnik, hogy a városlakó nemesek közül többen küzdötték fel magukat Szegeden is a legvagyonosabbak közé. A nehézség itt is abból származik, hogy külön a nemeseket ritkán írták össze, mert a város csak a polgárjogukról kívánt tudomást venni, s mindig azok között vették őket is számba. Amennyiben tehát lemondanánk a városlakó nemesek kérdéskörének a behatóbb vizsgálatáról, a polgárság egyik összetevőjének az elemét hagynánk figyelmen kívül. A nehezen megragadható kérdések közé tartozik a polgárok hitel- és kölcsönügylete is. Ez szintén fontos probléma, mert a tehetős városi polgár gazdálkodási rendszeréhez, gondolkodásmódjához szorosan hozzátartozott. Ezért is örömmel üdvözölhető Farkas József és L. Csajági Réka ene vonatkozó tanulmánya a Szeged története második kötetében. A történeti szakirodalom nagybirtokosok, megyei nemesek és egyes városi kommunitások hiteléletéről az utóbbi évtizedekben már értekezett, a városi polgárok azonban ezidáig kimaradtak ebből a sorból. Csakhogy az említett szerzőpár súlyos akadályokba ütközött a kérdés felfejtése során, mert a teljes áttekintésre alkalmas betáblázási jegyzőkönyveket csak 1840-től vezettek a városban. így kénytelenek voltak korábbról szórványadatokra támaszkodni, és a statisztikai értékű feldolgozás helyett illusztrációs példákra hivatkozni. Sejthetőleg azonban még ezen a síkon a forráslehetőségek nem dugultak el teljesen. Gondolok az egyházi pénzintézmények oldaláról való megközelítés lehetőségére, a végrendeletek és osztálylevelek további kiaknázására és — nem utolsósorban — a megyei in- és extabulátiós jegyzőkönyvek áttekintésére. Tapasztalataink szerint a a fentebb vázolt kérdések — birtoktalanok, városlakó nemesek, hitelügy — sokoldalú megközelítésére külön-külön városonként a jövőben sem mutatkozik sok remény. így csakis az a mód kínálkozik, hogy régiós keretekben kell a térnahatárokat kijelölni és a városonként fellelhető szórt adatok segítségével a jellemző vonásokat megragadni. Tudomásul kell ugyanis vennünk, hogy nemcsak a középkornak, hanem az újkori történelmünknek is vannak olyan kérdései, amelyek vizsgálatára egy-