Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

480 BESZÁMOLÓ csolata sem. Mindezeknek és a a földrajzi környezet társadalmi következményeinek a feldolgozása is alapkutatásokat igényel. Helytörténeti monográfiák sorára van még szilkség a településszerkezet megnyugtató tisztázásához is, s a társadalmi mobilitás megismerése szempontjából fontos a munkaalkalmak kérdéskörének megválaszolása. Amennyire jó a rendi tagozódás bemutatása, annyira hiányos a polgári társadalom leírása. Anakronisztikus, hogy a cigányság helyzete részletesebben megírt, mint a polgárságé. Nincs szó a kötetben például a polgári művelődés térhódításáról, csak keveset tudhatunk meg az értelmiségről, a papok, pópák, jegyzők stb. életmódjáról — mondotta Takács Péter. 1918—19 mind Magyarország, mind Erdély történetében fontos időszak volt. Az erről szóló fejezetet Fehér András értékelte. Megítélése szerint a szerző széles körű forrásanyagra támaszkodva, a belső és külső tényezőket és lehetőségeket számbavéve, reálisan, elfogultságtól mentesen összegezte Erdély 1918—19-es történetét. Ami a Károlyi-kormányzat Erdéllyel kapcsolatos politikáját illeti, Fehér András szükségesnek tartotta felhívni a figyelmet arra, hogy Károlyi valójában nem hitt az integritáspolitika sikerében, vagy ahogy a szerző fogalmazta: a „demokratikus integritás" megvalósításában, mégis programon tartotta azt a pacifizmussal együtt. Mást azonban oeni tehetett — mutatott rá a referens —, mert ene a rendszer megszilárdítása, a demokratizálás és a nyugati világ támogatásának elnyerése érdekében egyaránt szükség volt. A területi integritás programjának lehetetlenné válása után ugyanezen szempontból törekedett a kormányzat legalább a „gazdasági egység" megőrzésére. Ez a politika azonban a heroikus erőfeszítések ellenére is kudarcra volt ítélve, inert túl későn jött s hiányoztak a feltételei. Károlyi és kormánya ezért nem hibáztatható, a történeti köztudatban méltó helyre kell állítani őket. A Magyarország és Erdély között sajátos kapcsolattartási lehetőséget jelentő szabadkőművességről beszélt L. Nagy Zsuzsa, s bár témáját marginális problémának minősítette, referátuma egyértelműen bizonyította, hogy a páholyélet vizsgálata igen tanulságos Románia nemzetiségi politikájának értékelése szempontjából is. 1918 után mindenütt megélénkült a páholyélet, Magyarországon azonban — az ellenforradalmi rendszer tiltó intézkedései következtében — nem. Erdélyben sem volt jobb a helyzet, mert a román nagypáholy az itteni páholyokban is a román nyelvet akarta bevezetni. A terv heves ellenállásba ütközött, mert nemcsak a nemzetiségek önrendelkezési jogát, hanem a páholy alapelvét is megsértette. A tiltakozás azonban jó ideig nem járt eredménnyel. Nem változtatott a helyzeten a „Vészkiáltás Erdély szívéből" c. memorandum és a külföldi nagymesterek diplomatikus közbenjárása sem. Végül 1934-ben az egységes romániai nagypáholy létrejöttének évében, Nagybányán új magyar páholy alakulhatott. Ám hamarosan kirobbant a II. világháború, s a joggal németellenesnek tartott páholyéletet ismét tiltani és üldözni kezdték. Ezekben az esztendőkben 14 páholyt zártak be, az 1942-ben rendezett monstre per pedig súlyos csapást mért a szabadkőművességre. Ily módon a páholyok a román érdekszférába átkerült Erdélyben nem válhattak a polgári progresszió színtereivé. A tudományetikai szempontek érvényesítésének fontosságára figyelmeztetett Korom Mihály, aki a második bécsi döntés és a fegyverszünet közötti korszakra vonatkozó hozzászólásában a mai román történetírás néhány problémáját is érintette. Véleménye szerint a kortárs román historiográfia álláspontja — hogy ti. semmilyen szempontból nem volt indokolt a trianoni béke revíziója — elfogadhatatlan. A trianoni határ ui. se az etnikai szempontoknak — amelyek figyelembevételét minden nagyhatalom indokoltnak tartotta —, se a népek önrendelkezési joga elvének nem felelt meg. Erdélyben az impériumváltozás hatására kedvezőtlenül alakult a magyarok és németek aránya (300 000 magyar menekült el) a románok javára. Trianon revíziója ennek ellenére is indokolt volt, de amikor erre alkalom nyílt, sajnálatos módon nem sikerült megoldást találni. Teleki követelésekkel lépett fel, s a román javaslat is elfogadhatatlan volt. Románia a hozzácsatolt és vitatott terület 12 %-át akarta visszadni, a nemzetiségi kérdést pedig a lakosság kitelepítésével szándékozott megoldani. A döntőbizottság összehívását egyik fél se kérte, de annak határozatát mindkét ország előre elfogadta. A megosztott Erdélyben, a magyar fennhatóság alá került északi és a román befolyási övezetbe maradt déli részen egyaránt erős nemzetiségellenes politika érvényesült. Dél-Erdély félmillió magyar lakosságából 150 000 ember menekült el az Antonescu-korszakban. A közvélemény előtt eddig ismeretlen adatok alapján a Sebestyén-misszióról és Petru Grozának a magyar—román határ kérdésében képviselt álláspontjáról tartott előadást Fülöp Mihály. Rámutatott arra, hogy a Groza-kormány hatalomrajutásakor elvileg még a Szovjetunió sem ellenezte a magyar—román határ kölcsönös érdekekre figyelő rendezését, a többi nagyhatalom pedig kifejezetten a kialakultnál és a jelenleg is érvényesnél méltányosabb határt javasolt. Anglia egyértelműen megfogalmazta, hogy Erdély hovatartozása nem lehet csak háborús erőfeszítések (amelyekre Románia hivatkozott) függvénye, figyelembe kell venni az igazságosság szempontjait is. Lényegében az USA is egyetértett ezzel az érveléssel, s a Magyarországgal szemben elfogultsággal aligha vádolható Franciaország is bizonyos tértiletvisszacsatolást és lakosságcserét javasolt. A szovjet vezetés, főleg Molotov azonban módosította állápontját, Észak-Erdély megtartásának