Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

BESZÁMOLÓ 481 feltéleléül demokratikus rendszer megteremtését kérte Romániától. Ezzel megerősítette Groza pozícióját, aki nagyon taktikusan azzal érvelt, hogy a magyar—román barátság megvalósulása esetén nincs értelme a határrevíziónak. Az 1946. április 10-én lezajlott londoni kulűgyminiszterhelyettesi értekezleten Anglia és Amerika lényegében elfogadta a szovjet álláspontot, s erről Moszkva azonnal tájékoztatta Romániát, Magyarországot azonban nem. A Sebestyén-misszió (1946. április 27.) tehát eleve kudarcra volt ítélve, hiszen Groza annak tudatában tárgyalt — bár úgy tett, mintha erről nem tudna —, hogy mindhárom nagyhatalom biztosította támogatásáról. A referátumok elhangzása után szabad vita következett. Elsőként Gunda Béla emelkedett szólásra, aki saját kutatási eredményei alapján felhívta a figyelmet az erdélyi román népi művelődés kettősségére. A néprajzi leletek azt bizonyítják, hogy az északi román kultúra keleti-szláv, a déli pedig balkáni jellegű. A románság tehát részben Bukovinából, részben a Balkánról vándorolt Erdélybe. Az ún. dáko—román kontinuitásnak ezzel szemben semmilyen etnográfiai bizonyítéka sincs. Raffay Ernő. az „Erdély 1918—1919" c. sikerkönyv szerzője felszólalásában először Pach Zsigmond Pál beszédére utalt, aki a nacionalista történetírásról szólva felelőtlennek és károsnak minősítette a könyvről megjelent dicsérő ismertetést. Mindezzel kapcsolatban Raffay csak annyit jegyzett meg, hogy nem kíván reagálni Pach Zsigmond Pál véleményére. A Szász Zoltán és a Köpeczi Béla által írt fejezetekhez azonban két rövid megjegyzést fűzött. Megítélése szerint Szász — egyébként kitűnő munkájában — nem szentelt kellő figyelmet a román irredenta mozgalmaknak, Köpeczi Béla fejezetét pedig — az örvendetesen megindult információáramlást kihasználva — célszerű lenne kibővíteni. A monográfia értékeinek elismerése mellett több hozzászóló is hangot adott hiányérzetének. Kádár Zoltán a művelődés és felsőoktatás történetével. Töttössy Ist\'ánné az 1918—1968 között magyar tannyelvű oktatási hálózat problémakörével kapcsolatban érezte a kívánatosnál szűkszavúbbnak a szintézis vonatkozó fejezeteit. Pályi Dénes az önkritikus, nemzeti értékeinket is felmutató történetírás szükségességét hangsúlyozta. Csak így őrizhető meg a múltunk és jelenünk iránt fogékony fiatalok érdeklődése, s ettől remélhető az ifjúság rendkívül tájékozatlan és közömbös többségének aktivizálása és megnyerése. Gebei Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy a Lengyelország elnevezés a 16—17. században helytelen, mert ebben az időszakban a Rzeczpospolita (Nemesi Köztársaság) elnevezés használatos. A monográfiában jobban hangsúlyozni kellett volna, hogy Erdély Moldvával, Havasalfölddel és a Habsburg-birodalommal szembeni önállósága annak köszönhető, hogy a térségben ,.negatív érdekegység" létezett, Bécs és a Porta viszont kölcsönösen a status quo fenntarására törekedtek. A kétnapos konferencián megfogalmazott észrevételekre a szerkesztők és a szerzők közül Makkai László, Barta Gábor, R. Várkonyi Ágnes, Szász Zoltán és Köpeczi Béla reflektált. Valamennyien hasznosnak és gondolatgazdagnak ítélték a rendezvényt, amely hozzájárult bizonyos kérdések tisztázásához, más problémák felvetésével pedig további kutató munkára ösztönöz. A szerzők (szerkesztők) a bírálatokat többnyire akceptálták, de néhány, főleg koncepcionális kérdésben az álláspontok (pl. Barta Gábor és Perjés Géza, ill. Barta és Benda Kálmán felfogása) nem közeledtek egymáshoz. Az azonban egyértelműen megfogalmazódott, hogy szükség van a román etnogenezis és a kontinuitás, a vajdaság és a birtokviszonyok, a transzilvanizmus és az unió, a mikrorégiók és általában az 1918 utáni korczak problémakörének további vizsgálatára. A nagy érdeklődéssel kísért tudományos tanácskozás Köpeczi Béla zárszavával ért véget. A főszerkesztő rámutatott агта, hogy a szerzőgárda olyan terület történetének a szintetizálására vállakozott, amely különböző államalakulatokhoz tartozott az elmúlt századokban, s amely éppen ezért „nemcsak történelmi, hanem politikai viták tárgya volt és az ma is". A szerzők igyekeztek objektíven — ahol lehetett — forrásokra támaszkodva, a különböző etnikumok historiográfiájának szempontjait figyelembe véve és összehasonlítva megfogalmazni véleményüket. Fnlély történetét a három etnikum történeteként kísérelték bemutatni, beleágyazva azt az általánosan érvényesülő gazdasági-társadalmi fejlődés tendenciáiba. A kutatók Erdélyt nem izoláltan, hanem kapcsolatrendszerében vizsgálták, történetét a régió történetében próbálták elhelyezni. Ezzel jobban ki lehetett emelni azokat a jelenségeket, amelyek erdélyi sajátosságoknak tekinthetők. A munkamódszert illetően Köpeczi Béla külön hangsúlyozta, hogy az alkotógárda tudatosan törekedett a nacionalista történetírás hagyományaival való szakításra, s csak a szakmai polémiára vállalkozott — ott, ahol ez feltétlenül szükséges volt. Úgy tűnik, hogy a tárgyilagosságra való törekvést itthon és külföldön is méltányolták. Ugyanakkor tény, hogy főleg Romániában, de egyes nyugati sajtótermékekben is az Erdély története negatív visszhangot váltott ki. A jelenséggel kapcsolatban Köpeczi Béla három szempontra hívta fel a figyelmet. Mindenkelótt arra, hogy a szocialista világban végbemenő változások nem egyformán jelentkezhetnek az egyes szocialista országokban. A megújulásnak nagyon fontos eleme a politika és a tudomány viszonya. Nálunk a tudományos kutatás szabadsága, relatív autonómiája érvényesül. Csak azok számára tűnhet az Erdély története propagandakiadványnak, akik ezt a tudománypolitikát nem értik. Ide kívánkozik a második szempont: a 20. század második felében egy bizonyos történetszemlélettel kapcsolatban hivatalosan is állást