Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

BESZÁMOLÓ 479 becsülte, nem hasznosította az Acsády Ignác- és a Kőszegi Sándor-féle Összeírásokat, amelyek alapján kb. 900. 000 fővel kell számolnunk Erdélyben a 18. század második évtizedében. A század végére a demográfiai viszonyok jelentősen megváltoztak, de ezt a II. József-féle népszámlálás nem tükrözi megbízhatóan. Ezért az összeírás adatait célszerű kiegészíteni a lakosság vallási összetételének vizsgálatával, s ezek alapján legkevesebb 2,2 millió főre becsülhető az erdélyi populáció. A paraszti társadalom leírása — mondotta Wellmann Imre — kissé tördelt, jobban kellett vQlna koncentrálni a fő trendekre. A szerzők közötti gondosabb együttműködéssel el lehetett volna kerülni néhány ellentmondást — pl. a majorsági gazdálkodás megítélésében. Nem kellően kidolgozott az erdélyi úrbérrendezés problémája, hiányzik a közigazgatást ábrázoló térkép. Végezetül Wellmann Imre felhívta a figyelmet azokra a forrásokra és szakmunkákra (Corpus Statutorum, az 1750. ill. 1772. évi összeírások, Imieh István művei stb.), amelyeket megítélése szerint a szerzőknek nagyobb haszonnal kellett volna forgatni. A Trócsányi Zsoltra való emlékezéssel kezdte referátumát Barta János is. Az elhunyt szerző egész életét Erdély kutatásának szentelte, az általa megírt korszaknak kitűnő ismerője volt. Barta ezért nem is kívánt polemizálni, inkább olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek „nyilván teijedelmi okokból" csak szűkszavúan vagy egyáltalán nem fogalmazódtak meg a kötetben. Mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a török felszabadító háború után mintegy fél évszázadon át Erdélynek a Habsburg-monarchiával való kapcsolata lényegesen jobb volt, mint Magyarországnak. Bécs megkülönböztetett módon kormányozta Erdélyt: a terület 1711 után is megőrizte viszonylagos önállóságát, gyakorlatilag érintetlenül maradtak az államigazgatás korábbi szervei, relatív vallásszabadság érvényesült stb. A század közepén azonban az erdélyi rendiség számára kedvezőtlen fordulat következett: az udvarhű arisztokrácia mögött a tekintélyét vesztett nemesség kiszorult a katonai és a jelentősebb hivatali állásokból. Az 1750-es években a megye választási joga jelölési jogra korlátozódott, az adószedés a vármegyei tisztviselőktől átkerült a királyi adótámokok kezébe. Megszűnt a megye házipénztára, önálló költségvetése. A racionális bécsi gazdaságpolitika Erdélyt hátrányosan érintette, a nyelvrendelet a szászokat juttatta előnyhöz. II. József uralkodása alatt az elégedetlenség tovább nőtt, de ez nem akadályozta meg az udvar politikájának érvényesülését, sőt az erdélyiek részéről az elszakadás gondolata se vetődött fel. Ez azzal magyarázható, hogy Erdélyben az ellenzék súlya, jelentősége elmaradt a magyarországihoz képest, a három nemzet nem működött együtt hatékonyan. A helyzet ismeretében szinte érthetelen: miért vonta akkor vissza József Erdélyben is a rendeleteit? Abból a meggondolásból — érvelt Barta János —, hogy elejét vegye egy esetleges uniós tervnek Erdély és Magyarország között. Ez az óvatosság azonban csak az országgyűléseken is megfogalmazódott magyar egyesítési törekvések miatt indokolt, mert az erdélyi rendek nem álltak egyértelműen és egységesen az unió pártján. A három nemzet — sokszor egymással is meghason-Iottan — érdekei veszélyeztetésétől, kiváltságainak megnyirbálásától tartott. Privilegizált helyzetének megőrzésére koncentrálva nem mérte fel, hogy az 1760 táján már 60 %-ot kitevő románság politikai követeléseinek visszautasítása Erdély jövőjét illetően súlyos következményeket von maga után. Több referenshez hasonlóan Szabad György is a vállalkozás elismerésével kezdte hozzászólását, és mérföldkőnek minősítette az Erdély történetét a tudományos kiadványok sorában. A monográfiában 1848 előtt az uniós terveket a reformisták, az autonómiára irányuló törekvéseket a konzervatívok képviselik. Ám a vonatkozó fejezet az egyik irányzat előzményeiről sem tájékoztat kellőképpen, a reformizmusnak, a tradicionalizmusnak, a nemesi államjogi szemléletnek, etnikai közösségtudatnak, hatalompolitikai tényezőknek stb. hangsúlyosabban kellett volna megfogalmazódniuk. A konzervatívak — jóllehet más indíttatásból voltak unióellenesek — álláspontjukkal a Habsburgok pozícióját erősítették, akik azért ragaszkodtak Erdély különállásához, hogy könnyebben kézben tarthassák Magyarországot. Körültekintőbben kellett volna kezelni az unió és az autonómia problémakörét a szabadságharc után is. Hiszen az unió kérdésében ekkor sem volt teljes egyetértés, még ha az autonómiát követelő hangok háttérbe is szorultak. A Klapka — Cuza-féle megegyezésben és a Dunai Szövetség tervében például — mutatott rá Szabad György — egyaránt benne van, hogy Erdély széles körű autonómiát élvezzen, de Magyarország és Erdély között csak perszonálunió legyen. Kossuth véleménye szerint ui. amíg Magyarország osztrák fennhatóság alá tartozik, Erdély viszonylagos különállásának megőrzése kívánatos. Mindezek jól bizonyítják — hangsúlyozta Szabad György —, hogy az autonómiát pártolók nem feltétlenül konzervatívak és az unió és az autonómia nem semmisítik meg egymást szükségképpen. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az unió és az unifikáció között lényeges különbség van! A 19. századi erdélyi társadalomról szóló fejezetekkel kapcsolatban Takács Péter megállapította, hogy a bibliográfia igen hiányos, sőt a századfordulótól kezdve — tükrözve az Erdély iránti érdeklődés elhalását — teljesen hiányzik. Bár Miskolczy Ambrus és Szász Zoltán alapvetően jól, helyenként dicséretesen oldották meg feladatukat, érzékletesen mutatták be a rendi korszak sajátosságait, az olvasónak némelykor hiányérzete támad. Vonatkozik ez például az intézmények és az ideológia fejlődéséről írtakra, de nincs kellően kibontva Erdélynek a román vajdaságokhoz, a Magyar Királysághoz, az Orosz Birodalomhoz stb. fűződő kap-