Századok – 1988

Beszámoló - Erdély története. Beszámoló a debreceni vitáról (Kovács Ágnes) 474/III

478 BESZÁMOLÓ rások és az események azt mutatják, hogy a szulejmáni koncepciót a későbbi szultánok és főemberek is vezérelvüknek tekintették. Ezt vallják lényegében a kötet szerzői is. Szulejmán Erdélyre vonatkozó koncepciójából nőtt ki a tizenötéves háború idején a fejedelemség és a királyi Magyarország egyesítésének a terve — török irányítás alatt. Erről bizonyos magyar politikai tényezőknek is kellett tudniuk, különben — hangsúlyozta Perjés — a magyar politikában jelentkező „török orientációt mindenestől hibás, irreális politikának kellene tekintenünk". A török politika racionalitását leginkább Várkonyi Ágnes hangoztatja, kimondatlanul Péter Katalin is így minősíti, Barta Gábor azonban ellentmondásosan foglal állást. Perjés szerint „az ázsiai termelőmódtól ösztönzött hódítás egyáltalán nem zárja ki a racionalitást". Ismerve, milyen költségvetési terheket jelentettek a Porta számára a magyarországi foglalások, a hódítások biztonsági okokkal magyarázhatók. Ennek alapján Perjés Géza nem ért egyet Barta GáborTal, aki a török bódításvágyat helyenként irracionálisnak minősíti. Jelentős kutatási eredményként üdvözli azonban Barta azon „felfedezését", hogy a Szapolyaiaknak adott hitlevél és Báthori István athnaméja tartalmilag azonosak. Csakhogy míg Barta ebből arra következtet, hogy a török hódítani jött Magyarországra, Perjés számára ez a tény az Erdéllyel kapcsolatos szulejmáni koncepció állandóságát bizonyítja. A továbbiakban — főleg Péter Katalinnal vitázva — Perjés Géza kifejtette, hogy véleménye szerint a mai és a régebbi korok racionalitása között nincs nagy különbség. A török fennhatóság árnyékában viszonylagos önállósággal rendelkező Erdély kulturális téren is sokat fejlődött. Hogy ez a fejlődés mutat-e párhuzamot a magyarországival, vagy önálló erdélyi reneszánszról és barokkról kell-e beszélni? — Bitskey István szerint a 16—17. századi erdélyi művelődés vizsgálatának alapkérdése. Csak sajnálhatjuk — mondta a referens —, hogy az 1526 előtti reneszánszról alig esik szó a monográfiában. Lehet, hogy ez azzal a felfogással magyarázható, hogy a szerzők a Partiumot a fejedelemség megalakulása előtt nem tekintik Erdélyhez tartozónak, így azonban a latin humanista költészet, Vitéz János könyvtáralapítása, ill. a püspökutódok könyvtárfejlesztése stb. elsikkadt a műben. Igaz, a reformáció Erdélyben is szemben állt a reneszánsszal, a reneszánsz művelődés mégis szélesebb körű volt, mint ahogyan azt a vonatkozó fejezet bemutatja. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a 16. század végére a reneszánsznak „egy sajátos, a reformáció által módosított változata alakult ki, amely persze különbözik az itáliai prototípustól, a »Hochrenaissance«-tól, nem oly mély gyökerű, egyes vonatkozásokban periférikusabb, »kelet-európaiasabb« annál, de mégiscsak ennek egy oldalhajtása, elágazása, variánsa." Az erdélyi művelődés fejlődése több ponton is párhuzamot mutat a magyarországival: a 17. század első felében mindkét területen moralizáló, a neosztoicizmus jegyében fogant művek látnak napvilágot, újra előtérbe kerülnek a vallásos témájú könyvek, megerősödik az ortodoxia stb. A két országrész magyar nyelvű művelődése szerves egységet alkot, a különbség erősebb az erdélyi magyar és román, ill. szász kultúra között. Az 1658-as török támadás derékbe törte Erdély társadalmipolitikai fejlődését, a kultúra azonban tovább virágzott. Eldöntendő kérdés, hogy az új teljesítmények a megelőző fejlődéstől vagy a kényszerhelyzetből, netán a kettő együtthatásából nőttek-e ki, de tény, hogy a 17. század végi erdélyi szellemi élet hanyatlásáról nem beszélhetünk. Sőt most formálódnak évszázados érvényességűvé az erdélyi kultúra egyéni vonásai. Jól illeszkedett Bistkey István referátumához Barcza József hozzászólása, aki a peregrináció és a vallási türelem témakörével kapcsolatban fogalmazta meg észrevételeit. A peregrinációkutatás már a múlt század közepe óta intenzívebb Erdélyben, mint Magyarországon. Az Erdély történetében Makkai László és Péter Katalin foglalkozott a problémával, de az egyes korszakok peregrináciőjáról a monográfia nem ad képet. A peregrinusok származásának, a társadalomban elfoglalt helyüknek, az őket támogató mecénásoknak stb. a felderítése a jövő feladatai közé tartozik. De az biztos, hogy az erdélyi és a magyarországi peregrináciő problémáját célszerű együtt vizsgálni. Eddigi ismereteink alapján megállapítható, hogy az erdélyi és a magyarországi peregrinusok létszámának aránya, útjainak iránya nem mindig azonos. A legtöbb erdélyi diák 1651 és 1660 között tanult külföldön, a három tudományos fokozat valamelyikét pedig 521 ifjú nyerte el a középkorban. A vallási türelemmel kapcsolatban Barcza József megállapította, hogy az nem kapott kellő teret a szintézisben. Határozottabban kellett volna megfogalmazni, hogy Erdélyben országgyűlési határozatok is születtek az erőszakos térítésekkel, templomfoglalásokkal szemben, hogy a 18. századi Magyarországról ismert apostasia-perek az erdélyi fejedelemség területén nem fordulhattak elő, .Jiiszen bárkinek törvényadta jogában állott a vallásváltoztatás lehetősége". A tolerancia a politikai unió érdekeit szolgálta, elvi alapvetésének szerves részét képezte. Abból a felfogásból következett, hogy az egyházi, ideológiai, etnikai stb. szempontból heterogén tényezők együttműködése több haszonnal jár, mint az uniformizmus erőltetése. Bár a fejedelemség korához képest Erdély sokat vesztett jelentőségéből a 18. században, bizonyos mértékű fejlődés mégsem vitatható. Wellmann Imre a 18. századi mezőgazdaságról írt fejezet értékelését a nemrég elhalálozott Trócsányi Zsolt munkásságának méltatásával kezdte. Az elhunyt emléke előtt nemcsak elismerő szavakkal tisztelgett, hanem néhány kritikai észrevétellel is. Mindenekelőtt azon véleményének adott hangot, hogy a mezőgazdasági termelés szempontjából is fontos népességszámot Trócsányi Zsolt alá-