Századok – 1988

Krónika - Huszár Lajos (1906–1987) (Buza János) 279/I–III

KRÓNIKA 279 amelyet ezekben az évtizedekben gyűjtött össze. Mindezt, a történelmi folyamat egész szélességére kiterjedően a három kötetes Erdély történetének általa írott 1686 és 1830 közötti fejezetei foglalják össze, melyeknek megjelenését azonban már nem érhette meg. Mindezek megalkotása közben különös elégtételül szolgálhatott számára, hogy nem egy eredményét a roman történetírás is elismerte és átvette - ha azután őszinte keserűséggel lett is kénytelen szembenézni az ugyanerről az oldalról kibontakozó, szakmailag alá nem támasztható támadásokkal. Levéltáros és alkotó történész ilyen összhangjának megteremtése, egyfajta méltányos arány kialakítása azonban nem volt könnyű. A levéltári munkában ezekben az évtizedekben mintegy szükségszerűen is megjelenő részint bürokratikus, részint technicista szemlélet párosulva a történész munkájával szembeni ellenállással, eredményei iránti közönnyel, esetenként lekicsinyléssel, igen alkalmas volt arra, hogy az érintetteket elkedvetlenítse, átmenetileg nem egy jószándékú és a levéltárügy iránt őszintén érdeklődő embert fordítva szembe még alapjaikban hasznos szakmai célkitűzésekkel is. Trócsányi azonban ha vélt vagy valódi sérelmeitől indokoltan vagy olykor indokolatlanul, de sokban megkeseredve is, soha nem engedte meg magának, hogy munkakedvét elveszítse. Egyrészt, mert tisztában volt saját értékével, munkájának jelentőségével - másrészt már csak azért sem, mert a levéltár és a benne végzett munka e 38 év alatt életének szerves részévé vált: valóságos szenvedéllyé. Talán jelképnek - és rendkívül kifejező jelképnek - is tekinthetjük, hogy betegségének utolsó, már a halálhoz vezető csapása is, az Országos Levéltár kutatótermében, az iratok tanulmányozása közben sújtott le rá. Jelentős és általánosan elismert és nagyra becsült tudományos eredményeinek ellenére is, nem volt könnyű élete. Már egyetemi éveiben tudatosan kiszakította magát hagyományos környezetéből, de ott, ahová tartozónak magát tulajdonképpen érezte, vagy érezni akarta, éppen ezekben az években elfordultak tőle: olyan sebet okozva ezzel életében, mely csak lassan, évek hosszú során át gyógyult be. Magas, erős testű férfi volt, kissé hajlottan, előrehajtott fejjel járt; egyfajta rendkívül jellegzetes, mintegy töredezett artikulációval beszélt, fojtott hangon — mint ahogy egész magatartásában, így fanyar humorában, vagy akár taglejtéseiben is érezni lehetett erős indulatok visszafojtását. De mostantól kezdve már csak műveiben és emlékezetünkben él tovább. Vörös Károly HUSZÁR LAJOS (1906-1987) „Noha a pénztörténet sohasem kíván fellépni a gazdaságtörténet igényével, mégis mindaz, amit nyújtani tud az általános gazdaságtörténet megértéséhez - mint a pénzek hullámzó ligája, forgalma, értékviszonya stb., egyszóval a pénznek fizetőeszköz funkciója —, részletes vizsgálat tárgya kell hogy legyen a pénztörténeti kutatásoknál. A pénztörténet viszont szilárd alapokra csak úgy helyezhető, ha a pénzverés külső körülményei (a pénzek éremképei, verőhelyei, verdejegyei és időrendje) teljesen tisztázottá válnak, mert különben ingatag adatokon nyugodnának a pénztörténeti megállapítások." Egy emberöltővel ezelőtt többek között e gondolatokkal látott napvilágot Huszár Lajos monográfiája: „A budai pénzverés története a középkorban." (Akadémiai Kiadó, Budapest 1958. 231 1. * XIII. tábla.) A magyar numizmatika kiemelkedő képviselője, jártányi erejéig lankadatlan szorgalmú művelője 1987. december 23-án hunyt el. Az egykori Marosszék gyermeke volt, azon a Nyárádszeredán született 1906. január 29-én, ahol csaknem pontosan három évszázaddal korábban Bocskait Erdély fejedelmévé választották. Édesapja ügyvéd volt a Nyárád parti településen, aki fiát a marosvásárhelyi Református Kollégiumban iskoláztatta. Először ott, majd az egyetemi tanulmányok érdekében másodszor a kecskeméti Református Főgimnáziumban tett érettségi vizsgát 1924-ben. A budapesti bölcsészeti fakultáson történelem-földrajz szakos tanárjelöltként folytatta