Századok – 1988
Történeti irodalom - Gömmel Rainer: Vorindustrielle Bauwirtschaft in der Reichstadt Nürnberg und ihrem Umland (16–18. Jh.) (Ism.: Buza János) 266/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 268 Az építőiparban részben az évszakoknak megfelelően változott a munkanapok hossza, egy-egy rövid, illetve hosszú napos ciklus közé két közepes hosszúságú munkanapokból álló, rövidebb szakasz iktatódott; a 16. század derekától pedig nyári napokkal (márc. 1-től szept. 30-ig) és téli napokkal számoltak. A reformációt követően a korábbi 260-264-ről átlagosan 294-re emelkedett az éves munkanapok száma. Hosszú ideig a kőfaragók és az ácsok voltak a legjobban fizetett építőipari munkások, bérszínvonalukat a 16. században érték el a többi szakma képviselői. A segédmunkások bérét többnyire a munkerőkínálat határozta meg. A szerző nagy teret szentelt a bérszínvonal fejlődésének, a bérek mozgását a gabonaárak változásával párhuzamosan vizsgálta, valószínűnek tartja, hogy az utóbbiak ingadozásához igazította a városi tanács a béreket, összehasonlító bértörténeti kitekintését többek között az eltérő pénzértékviszonyok nehezítették. A hibalehetőségek csökkentésére törekvő korrekciós számításai nyomán arra a következtetésre jutott, hogy Nürnberg építőipari bérszintjének alakulására nem volt jellemző az árforradalom idején megfigyelhető - azon tendencia, amely a reálbérek csökkenését mutatja, ugyanis a gabonaárak mérsékeltebben emelkedtek az építőiparban foglalkoztatott legények bérénél. E lényeges különbséget azzal magyarázza, hogy mind a magánépíttetők, mind a város elegendő munkaalkalmat tudott biztosítani az építőiparban dolgozóknak. Az árforradalom 17. századi apálya a birodalmi városban is érezhető volt, a bérek csökkenése azonban csak a 18. században következett be, sőt e század utolsó harmadában szinte fenyegetővé vált a reálbérek esése. A magán- és a középítkezések lanyhulása vezetett ahhoz, hogy az építőiparban visszaesett a foglalkoztatottság, az ágazat elvesztette korábbi kedvező helyzetét. Nürnbergben viszonylag korán tértek át a kőházak építésére, a környéken nagy menyiségben állt rendelkezésre a homokkő, amelynek eltérő keménysége lehetőséget nyújtott arra is, hogy az erődítmények magisztrális kváderköveitől a díszítő elemekig sokoldalúan munkálják meg és használják fel. A 14. századra az erdők kíméletlen pusztítása a téglaégetés átmeneti visszaszorulásához vezetett, s csak a tilalmak, illetve a sikeres erdősítés után lendült fel ismét a téglagyártás. A teljesítménybérben dolgozó téglaégetők a 16. és a 17. században bőven ellátták a várost termékeikkel, ezért az építőipar anyagszükségletét e téren is ki lehetett elégíteni. Az építőanyagok ára a 18. század első harmadáig nem mutatott számottevő hullámzást, a tégla árának változása a fa árától függött, a szállítási költségeket pedig a bérekhez hasonlóan a gabonaárak befolyásolták részben, bár itt is figyelembe lehet venni, hogy az igen tekintélyes territóriummal rendelkező város nemcsak a városi kocsiparkot mozgósíthatta, hanem szükség esetén fuvarozási robotra kötelezte a környék tőle függő lakosságát. Gazdaságtörténeti „mélyfúrását" lezárva, Gömmel hangsúlyozza, hogy Nürnberg építőiparának története és az építőipari .bérek fejlődése a 16. század közepénél távolabbra mutató gazdasági növekedést jelez. A korábbi kutatások eredményeivel szemben teszi ezt, mert szerinte elődei egyoldalúan - a kereskedelem történetének és az exportorientált kézműipar múltjának szemszögéből - nézték a birodalmi város gazdaságát. Az a tény, hogy a rendkívül költséges erődítési munkákat gond nélkül finanszírozta a város, rendezett pénzügyekre, erős gazdasági háttérre vall. A harmincéves háború után sem következett be döntő visszaesés, számos iparág - nemcsak építőipari! - fejlődött még a 17. század utolsó negyedéig, a kifejezett hanyatlás csak a 18. században vetette vissza város gazdaságát, s természetesen építőiparát is. Ez utóbbi múltjának végleges értékelése akkor válik .lehetővé, ha feldolgozzák majd a jelentősebb német városok építőiparának történetét. Gömmel műve úttörő gazdaságtörténeti munka. Szerzője hatalmas történeti statisztikai apparátussal dolgozott, a németországi viszonylatban szerény kiállítású könyv szakmai szempontból rendkívül gazdagon dokumentált, a szöveg közti grafikonok jól szolgálják a mondanivalót. Sajnálatosnak csupán azt lehet tekinteni, hogy a függelékben közölt táblázatok kicsinyítése-túlzott, bár az sem olyan mértékű, hogy elriasztaná azokat, akik meríteni kívánnak belőlük. A „Beiträge zur Wirtschaftsgeschichte" с. sorozat Rainer Gömmel „Wachstum und Konjunktur der Nürnberger Wirtschaft (1815-1914)" c. munkájával indult 1978-ban, s a helyi kritika úgy értékelte, hogy magasra állította a mércét, néhány évvel később a széria címében a „Sozialgeschichte" is helyet kapott, de az itt ismertetett 30. kötet azt bizonyítja, hogy sem a szerkesztők, sem a szerző igényessége nem szállt alább. Buza János
