Századok – 1988
Történeti irodalom - Gömmel Rainer: Vorindustrielle Bauwirtschaft in der Reichstadt Nürnberg und ihrem Umland (16–18. Jh.) (Ism.: Buza János) 266/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 267 kedvezőtlen nemzetközi hatások - például Antwerpen pusztulása — zavarta meg fejló'dését, de a harmincéves háború kezdetéig még vitathatatlan volt a város növekedése. Bár Németországot súlyosan megrázkódtatta a nagy európai konfliktus, Nürnberg viszonylag kedvező' körülmények között vészelte át ezt az időszakot, s ha delelőjén túl is jutott, kétségtelen hanyatlása csak a 18. században következett be. Nürnberg építésgazdálkodásának felügyelete a városi tanács hatáskörébe tartozott. Nyelvtörténeti szempontból is jelentősek a 15. század közepéről származó építési rendelkezések, s az 1484-ben - nyomtatásban elsőként - kiadott német városi jogkönyv alapvető építési előírásokat tartalmazott. Megszabta az épületek tájolását, magasságát, az építőipar szervezeti kereteit, ügyelt az egészség-, a víz-és az erdővédelmi szempontokra, illetve részletesen kitért a felhasználható építőanyagokra, későbbi változata tűzvédelmi célból kötelezővé tette a teljesen kőből (homokkőből, valamint égetett téglából) való építkezést. A város építési szabályzatát, illetve annak egyes elemeit más városok is átvették, ennek kapcsán a szerző rövid kitekintést tett néhány nagy múltú település építési előírásainak a birodalmi városéval egyező, valamint eltérő vonásaira. Véleménye szerint Nürnbergben az egyszerű építkezési megoldásokra törekedtek, részben ezzel magyarázható a harmonikus városkép kialakulása. Értelemszerű, hogy a város építésgazdálkodásának kutatója a középítkezések múltjának anyagára, a városi tulajdonban lévő, továbbá a reformációt követően a város kezelésébe került egyházi épületek fenntartásával kapcsolatos levéltári forrásokra támaszkodott. Nürnberg nevezetes templomain kívül az óváros képét ma is jellegzetessé tevő erődítményrendszer, a számos kórház, a lelencház, a magtárak, a boltok és a bérházak, továbbá a hidak, a terek és az utak, amelyekre a példás tisztaság volt jellemző, valamint a friss vizet adó kutak karbantartása mind, mind a városi „Bauamt" félügyelete alá tartozott. Az építési hivatal élén neves és jól képzett mesterek álltak, közülük egyesek - így a szabályzat alapja; t megvető Endres Tucher, a Fleischbrückét tervező Wolf Jacob Stromer, valamint a Behaim família tagjai - patinás múltú patrícius családokból származtak. A sikeres városi építészek híre túljutott Nürnberg határán, de az sem volt példa nélküli, hogy a város külföldieket hívott meg, így a 16. század első felében, az erődítmények korszerűsítésekor, tekintélyes olasz várépítőket, bár korábban .— a „török veszélyre" való tekintettel - még Dürer is adott tanácsokat a védművek emelésekor. Ezekkel a sok pénzt felemésztő munkálatokkal magyarázható az, hogy a 15. század utolsó negyedében és a 16. század első felében az építkezésekkel kapcsolatos költségek a város összes kiadásainak negyedét haladták meg néha, de átlagosan is túllépték a 11%-ot, szemben a vizsgálat végéig terjedő két és fél évszázad mintegy 4%-ra zsugorodó építési kiadásaival. Gömmel részletekbe menően vizsgálta az építkezések anyagköltségeit: mibe kerültek az építőkövek, téglafélék, burkolókövek, zúzalékok, a fa és a mész; továbbá, hogy mennyire rúgott a szegek, az olaj, a gyanta, valamint a lovak takarmányának ára. Az építési költségek 20-49%-át fordították anyagokra. Ez utóbbiak beszerzése és tárolása szintén a „Bauamt" hatáskörébe tartozott, hasonló hivatal más német városokban ugyancsak működött. Az építőiparban dolgozó kézművesek közül a kőfaragók örvendtek a legnagyobb tekintélynek, de természetesen fontos szerepet játszottak az ácsok, a tetőfedők, a kőművesek, illetve mellettük a festők, a tapasztok, a burkolók és a csatornakészítők, akiknek keze alá számos segédmunkás hordta az anyagot. Nagyobb építkezések idején a szűkebb értelemben vett városi építőipar dolgozói nem győzték a tennivalókat, ilyenkor a környék szak- és segédmunkásai - közöttük nők is - találtak munkát a városban. A női munka felhasználását csak a 16. század végétől tiltották meg az építőiparban. Az építőiparban foglalkoztatottakat szigorúan kordában tartotta a város. Tiltotta a sztrájkot, ügyelt arra, hogy a megkezdett munkákat befejezzék; a mesterek nem rendelkezhettek építőanyagokkal, szerszámaikról viszont maguknak kellett gondoskodniok. Szabályozták a bérezést, általában a pénzbér volt jellemző, a természetbeniek szerény helyet foglaltak el a munkabéreken belül. Nem gátolták meg a konkurenciát, de felléptek a tisztességtelen verseny ellen. Részletesen foglalkozik a szerző az építőipari szakmunkások képzésével, az inasok és a legények munkafeltételeivel, a mesterré válás lehetőségeivel, alkalmazottaik számával. A mesterek 1-2 inasnál többet nem tarthattak, a legények számát pedig tízben állapították meg, s csak a nagy építkezések idején tekintettek el ettől a korlátozástól. Ez volt az egyik oka annak, hogy Nürnbergben az építőiparban foglalkoztatott legények és inasok száma meghaladta a többi iparágét.
