Századok – 1988

Történeti irodalom - Csapodi Csaba–Tóth András–Vértessy Miklós:Magyar könyvtártörténet (Ism.: V. Windisch Éva) 260/I–III

238 TÖRTÉNETI IRODALOM 261 A középkori könyvtártörténet második, 1401-1526 közötti szakaszát (melyet talán túlzás egészében „fénykor"-nak nevezni), bó'ségesebb forrásanyag, gazdagabb fennmaradt kódexanyag jellemzi. E korszak csúcsán a 15. század második felében humanista fó'papok művészileg nagyértékű kódexeket őrzó' könyvtárai állanak, s természetesen a Bibliotheca Corviniana. Ez az a pillanat, amikor a könyvtár funkciója is megváltozik: az egyházi feladatok ellátásához (valamint az ezekre való felkészüléshez) szükséges könyvek együtteséből a korszerű műveltség egészét közvetíteni kívánó létesítmény lesz. „A könyvtár válik a szellemi élet embereinek igazi környezetévé, a szellemi munka, a vitatkozás, a szümpozionok otthonává" - írja Csapodi. A fejlődés útja ugyanakkor kanyargós. A fejlődés másik ágán (s ez az ág termő) változatlanul vallásos tartalmú, de részben már magyar nyelvű kódexeket őriznek a szerzetesrendek könyvtárai. Az egyes könyvtártípusok és a magánkönyvtárak dokumentumainak ismertetése végül pusztulásuk leírásába kell, hogy torkolljék: Mohács, a török uralom egyfelől, a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedése, másfelől nemcsak véget vet a középkori kódexek világának, hanem zömében meg is semmisíti akár hétköznapi, akár kimagasló értékű alkotásait. A következő rész mégis optimizmust sugall: „A fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák." Valóban nem: a magyar történet e két mostoha évszázada alatt terjed el a nyomtatott könyv, s válik az eddiginél hasonlíthatatlanul szélesebb rétegek igényévé, életének részévé az olvasás. A késő renaissance világi könyvtárak, a protestáns egyházi és iskolai, majd az újjáéledő főpapi és szerzetesi könyvtárak, a városi polgárok és az erdélyi fejedelmek könyvtárai viszonylag jelentős mennyiségű, értékes tartalmú könyvanyag őrzőhelyei. Persze, e két században, ahogy keletkeznek, úgy pusztulnak is a könyvek a hadi események során, s különösen az ország középső, töröktől megszállt részén. A fejezet 1711-ben egy békésebb kor jobb könyvtári feltételeinek reményével zárul. (Kár, hogy nem zárul még egy összefoglaló fejezettel, mely a könyvtárakra, könyvtárosokra vonatkozó nem nagyszámú általános érdekű adatra visszautalna, s a magyar fejlődést a közép-európai fejlődés egészébe beillesztené.) A második főfejezet az 1711-1867 közötti mintegy másfél évszázadot három korszakra bontva tárgyalja (1711-1772: az újjáépítés kora; 1771-1799: a felvilágosodás kora; 1800-1867.), az intézménytörténeti alapokra felépítve a korszak könyvtárügyének művelődés- és társadalomtörténeti vonatkozásait is. Ugyanakkor a fejezet - elhelyezkedésénél fogva - felveti az egész kötet korszakolásának problémáit. Az 1526-1711 évek könyvtártörténete ugyanis - a nyomtatott könyv megjelenése, valamint az 1526. év jelentősége folytán - szorosabban kapcsolódik a második fejezethez, mint az elsőhöz; az 1849-1867 közötti (könyvtártörténetileg nem jelentős) időszak viszont inkább a kiegyezés utáni korszak előkészítője, mint a reformkor és 48/49 folytatója. A kötet második főfejezetéül tehát — új kiadás esetén - az 1526-1849 közötti mintegy három évszázadot javaslom, belső korszakhatárként 1711-et és 1790-et ajánlva. Hogy a jelenlegi belső korszakhatárok is vitathatóak (véleményem szerint a könyvtári fejlődésben az 1772-1799 közötti 27 év nem elégséges idő önálló korszak megalkotására), azt eléggé mutatja az anyag jelenlegi elrendezésében előforduló néhány következetlenség. Az 1711-1772 közötti korszakban Tóth András (általános bevezetés után) kizárólag az egyházi könyvtárakat tárgyalja. A felvilágosodás címszó alá csoportosított könyvtárak (a főúri könyvtárak közül pl. Ráday Gedeon, Teleki Sámuel, Bruckenthal, Bethlen Kata, Apponyi Antal György könyvtárai, s a Georgikon könyvtára) több joggal lennének a megelőző, ill. a következő korszakba helyezhetők; a Georgikon könyvtára 1810-ben létesült. A felsorolt értelmiségi magánkönyvtárak részben 1772 előttiek (Bél, Bod, Schmeizel Márton, a szegedi gyűjtésből felhozott példák), részint már a 19. század világába illeszkednek (Kazinczy, Kisfaludy Sándor, Dugonics). Egy újabb kiadás esetén a korszakhatárok egyértelműbbé tételét javasoljuk. A 18. századot a főpapi alapítások, emellett a jeles (felvilágosodás előtti és felvilágosodott) értelmiségi-nemesi magánkönyvtárak jellemzik. (Meg lehetne említeni a Kazay-féle értékes gyűjteményt is.) Az 1790-1848-as szakasz pedig a nagy főúri alapításoknak, ill. a már meglévő magánkönyvtárak nyilvánossá tételének kora (Széchényi, Festetics, Teleki Sámuel, Teleki József, Apponyi). Jankovich Miklós páratlan értékű - talán tüzetesebb bemutatást érdemlő - könyv- és kódexgyűjteménye, Horvát István korszerűen fejlesztett tudóskönyvtára s az említett írói könyvtárak alkotnák a magángyűjteményekről szóló fejezetet; ehhez járulna az Egyetemi Könyvtár, a szakkönyvtárak, a nemzetiségi és nyilvános közkönyvtárak története a 19. század első felében.