Századok – 1988
Történeti irodalom - Csapodi Csaba–Tóth András–Vértessy Miklós:Magyar könyvtártörténet (Ism.: V. Windisch Éva) 260/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 260 CSAPODI CSABA - TÓTH ANDRÁS- VÉR TESY MIKLÓS MAGYAR KÖNYVTÁRTÖRTÉNET Budapest 1987, Gondolat. 542 oldal Bár az elmúlt évtizedekben sok könyvtártörténeti monográfia és tanulmány jelent meg hazánkban, köztük több nagy könyvtárunk (részben vagy egészében feldolgozott) története: az összefoglaló magyar könyvtártörténet megírása mindeddig váratott magára. (Előzményként egyedül A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében c. szöveggyűjtemény két kötete említhető, mely az egyes korszakok bevezető fejezeteiben a könyv és könyvtár együttes történetének - természetesen szűkszavú - vázlatát nyújtja.) Pedig a tárgy a történettudomány több részterülete szempontjából is lényeges: lényeges mint művelődéstörténet, mint intézménytörténet, mint mentalitástörténet. A művelődéstörténet számára a könyvtár az emberiség szellemi táplálékának legfontosabb letéteményese, egy szűk kör vagy egyes személyek részére speciális célkitűzéssel összegyűjtött könyvegyüttesektől kezdve a minden állampolgár számára nyitva álló, az emberiség tudásanyagának lehető teljességét nyújtó óriáskönyvtárakig. Mint intézmény, a könyvtár, céljai és gyakorlata szempontjából egyaránt, leginkább a múzeumhoz hasonlítható; de a múzeumok természetszerűleg sohasem válnak olyan széles hatókörű, a köz- és magánélet csaknem minden területét érintő intézményekké, mint a könyvtárak. A mentalitástörténet számára pedig a könyvtártörténet azért rejt magában tanulságokat, mert benne minden más művelődési intézménynél pontosabban lemérhető: milyen volt a viszonya egy-egy korszaknak, egy adott társadalomnak a műveltség kérdéséhez. Könyvtár létesítése ugyanis (s minél régebben történt, annál inkább) nagy áldozatokat kíván: anyagi áldozat mellett rendkívüli erőfeszítéseket a könyvek folyamatos gyűjtése, őrzése, gondozása vonatkozásában. Ugyanakkor a könyvtár haszna nem térül meg látható, mérhető módon (annyira sem, mint az iskoláké), sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben. E szempontok együttes jelenléte teszi a könyvtártörténetet sokrétű, bonyolult stúdiummá. A könyvtártörténetbe - az intézményi fejlődés, mint alap mellett - beletartozik a könyvtárakkal kapcsolatos kulturális és politikai célkitűzések, elvárások története, az állománytörténet, a könyvtári anyag rendszerezésének, magának a könyvtári munkának története, a könyvtáralapítók, könyvgyűjtők, könyvtárosok személyiségének bemutatása, a könyvtárosok, mint réteg története, a könyvtárak szerepe a társadalomban. A kötet szerzői - bizonyára felmérve egy első monográfia szerepét a tudományág történetében, s számot vetve terjedelmi lehetőségeikkel is - a magyar könyvtártörténetet elsősorban mint intézménytörténetet mutatták be. Ebben olyan példákat követhettek, mint a könyvtártörténet klasszikus művei, Vorstius Grundzüge-je és a Milkau-féle könyvtári kézikönyv történeti kötete: a könyvtárak világtörténetét tartalmazó mindkét műben az egyes intézmények története a rendező elv. Hasonlóan hozzájuk, a magyar könyvtárak történetének kézikönyvét alkották meg szerzőink, minden további könyvtártörténeti kutatás adatgazdag, nélkülözhetetlen alapját, s a könyvtárosképzés eddig nehezen nélkülözött segédeszközét. További művekre vár az eszme- és művelődéstörténeti vonatkozások bővebb kibontása, s könyvtárügyünk elhelyezése Közép-Kelet-Európa könyvtárainak körében. A kötet három ismert könyvtáros szakember műve, akik a mű megírásakor sok vonatkozásban saját részkutatásaikra támaszkodhattak. Csapodi Csaba 110 lapon a kezdetektől 1711-ig vázolja a fejlődést: Tóth András 90 lapon 1711 és 1867 között: Vértesy Miklós két fejezete: 1867-1945 (110 lap) és 1945-1984 (90 lap). Az első főfejezet tehát a magyar könyvtártörténet hét évszázadát mutatja be. Az első alfejezetben Csapodi legrégibb, 11. század végi könyvleltárunktól kiindulva a 14. századi székesegyházi, káptalani, szerzetesi könyvtárakra, magánszemélyek könyvtáraira vonatkozó oklevelekig, valamint az Anjouk udvarának magas színvonalú könyvkultúráját bizonyító pompás kódexekig sorra ;smerteti azokat a dokumentumokat, melyek könyvtárak létéről tanúskodnak. Tudjuk, hogy a magyar történelem viszontagságait minden kulturális dokumentum közül talán a kódexek szenvedték meg leginkább. A Magyarországon készült vagy használt kódexeknek számos okból csak elenyésző töredéke maradt fenn, s elpusztult a létüket igazoló dokumentumok zöme is. A fáradságos munkával összerakott kép így is egy eleven, emelkedő színvonalú középkori könyvtárfejlődést mutathat be.
