Századok – 1988

Tanulmányok - Kristó Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez 3/I–III

ERDÉLY A 10. SZÁZADBAN 7 presens pagina kifejezéssel illette, ez 1193-ban bukkan fel első ízben III. Béla kancelláriájában, amelynek az író jegyzője volt), kétségünk sem lehet: a 10. századi Erdély történetében a románoknak semmiféle szerepet nem juttathatunk.14 A magyar történetírás hosszú utat járt be azóta, hogy a 19. század végén több neves történész (Tagányi Károly, Karácsonyi János)) kidolgozta Erdély kései magyar megszállásáról szóló feltevését. Tagányi Károly azzal indokolta, hogy Erdélyben nem volt honfoglalás, mert „e földön egyetlen autochton nemzetség se volt" az itteni birtokosok magyarországi nemzetségekből valók, az Erdélyben található egy-két nemzetségi monostor Magyarországról származó genusoké volt. így Erdélyt nem a nemzet - vélte Tagányi —, hanem a dinasztia hódította meg Szent István (vagy talán Géza fejedelem) korában. Karácsonyi János helynevekre építő gyepű-vonulatok megrajzolásával jutott Tagányiéhoz hasonló, sőt radíkalitásban még azt is túllépő következtetéséhez: „Erdélyt a magyarok a honfoglaláskor 896-ban nem szállották meg, azt 896-1000 években nem bírták, s azután is csak fokonkint foglalták el." Elvetette Karácsonyi az erdélyi püspökség Szent István kori voltát is, annak első székhelye véleménye szerint Szilágy megyében volt, s csak Szent László korában került át a központ Gyulafehérvárra.15 Sajátos módon a régész Roska Márton kezdeményezte az 1920-1930-as években ennek a tételnek a revízió alá vételét. Az általa felsorolt régészeti leletek (Marosgombás, Magyarlapád, Gyulafehérvár, Borosbenedek, Borberek, Nyírmező, Csáklya, Kolozsvár, Vajdahunyad, Várfalva és Eresztevény) „ vitán felül álló, kétszer kettő erejű bizonyítékok, melyek alapján mint tényt állapíthatjuk meg, hogy a magyarság erdélyi honfoglalása már a vezérek korában megkezdődött."1

6

Rövidesen a történettudomány is módosította álláspontját Erdély magyar megszállása kérdésében. Deér József 1934-ben még meglehetős óvatossággal fogalmazott: „Az erdélyi honfoglalás kapcsán a magyarság ezt a területet — ha csak szórványos megszállással is — a maga hatalmi szférájához csatolta," de Erdély jelentős területeit továbbra is lakatlan gyepüelvének képzelte el. Mályusz Elemér 1943-ban már viszont egyenesen arról írt, hogy „а X. századi Erdély magyarságának központja politikai és népi tekintetben egyaránt Gyulafehérvár volt". A régi (Tagányi és Karácsonyi nevéhez fűződő) tétel megdöntésében Makkai László szerzett a történészek közül igen nagy érdemeket. Erdély északi és középső részén öt (a Gyula-Zsombor, az Agmánd, a Borsa, a Szil vagy Kalocsa és .a Mikola) nemzetséget állapított meg, birtoklásukat visszavezette a 10. századba azon az alapon, „mivel egyikükről sem mutatható ki, hogy Erdélyen kívül máshol is birtokolt volna". Ezzel szemben — vélte Makkai — nincs nyoma Dél-Erdélyben ősfoglaló nemzetségnek. A különbség okát abban látta, hogy az északi nemzetségek önként meghódoltak Szent Istvánnak, így megmenekültek a végpusztulástól, míg Dél-Erdélyben Gyula fegyverrel állt ellen a királynak, s így ő és hívei elvesztették birtokaikat. A magyar történetírásban tehát az 1930-as években és az 1940-es évek első 1 *Kristó Gyula: a 7. jegyzetben i. m. 132-190., 498-511., 371-372. 15

Tagányi Károly: A honfoglalás és Erdély. Ethnographia 1890. 213-223.; Karácsonyi János: A honfoglalás és Erdély. Katholikus Szemle 1896.456-483. 1 6

Roska Márton: Adatok a magyarság erdélyi honfoglalásához. Erdélyi Irodalmi Szemle 1927. 258-264.; Roska Márton: A honfoglalás és Erdély. Asztalos Miklós (szerk.): A történeti Erdély. Bp. 1936. 161-173.