Századok – 1988
Tanulmányok - Kristó Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez 3/I–III
8 KRISTÓ GYULA felében szemléletváltás következett be: utat tört magának az a felfogás, hogy Erdély már a 10. század folyamán magyarok megszállta, a magyar nép sorsában osztozó terület volt.1 7 Sajátosan közvetítő álláspontot alakított ki a régi és az új elmélet között Váczy Péter. Feltevését Kézai Simon egyetlen mondatára építette, amely szerint a Gyulák eleinte Pannóniában szálltak meg, és csak később vonultak át az erdélyi medencébe. Ez a Kézai-féle tudósítás Váczy szerint visszavezethető all. századi gestára, vagyis „a 11. század vége felé még él a magyarság emlékezetében annak a tudata, hogy Erdélyt csak a honfoglalás és a törzsek elhelyezkedése után szállta meg". Szellemesen kapcsolta Váczy az erdélyi honfoglalás időpontjának kérdésköréhez Bíborbanszületett Konstantin császár 950 körüli tudósítását. A bizánci uralkodó Gyula országát a Maros mindkét oldalára, a Tisza és az Erdélyi Középhegység közé tette, de mivel az 1003-ban már Erdélyben feküdt, ennélfogva Váczy a gyulák erdélyi honfoglalását a 10. század második felére, a 950—1000 közti időre helyezte, s a 10. századi erdélyi honfoglalást összhangban levőnek ítélte a régészet (Roska Márton) megállapításaival. Megerősítve látta a gyuláknak Erdélybe a marosi víziút mellett való bevonulását azon körülmény révén is, hogy „egyetlen lelet, a kolozsvári kivételével Erdély valamennyi eddig ismert honfoglaláskori emléke a Maros völgyéből, legfőkép a Maros és Küküllő összefolyásának vidékéről származik". Váczyéhoz hasonló álláspontot foglalt el Kniezsa István, aki nem ítélte lehetségesnek Erdély honfoglalás kori megszállását, s elfoglalásának első fejezetét a vezérek korára helyezte. Hasonló nézetet osztott Janits (Borsa) Iván. Ö Tagányira hivatkozva állapította meg: „Erdélyt nem szállhatták meg a honfoglaló magyarok, mert akkor ugyanazt a szervezetet és berendezést nyerte volna ez a vidék is, mint az ország többi része. . . Végeredményben tehát kétségtelennek vehetjük, hogy Erdély megszállása később történt, mint az ország egyéb részeié."18 A kutatás mai állása nem érthető meg e rövid (és teljességre igényt nem tartó) összegzés nélkül. Világosan kiderül e kurta vázlatból is, hogy az 1940-es évek közepéig nem jutott egységre a magyar történettudomány az alapkérdésben sem (mikor szállta meg a magyarság Erdélyt), miközben még több és kiáltóbb ellentét maradt az egy cseppet sem elhanyagolható részletek vonatkozásában (mint pl. abban, hogy hol volt Erdély első világi és egyházi központja, honnan ered a vajdaság intézménye stb.) A Századok 1945-1946. évi számában még napvilágot látott I. Tóth Zoltán forráskritikai tanulmánya Anonymus munkájának erdélyi vonatkozásairól,1 9 de voltaképpen hosszú időre ez vált a korai Erdélyre irányuló magyar történeti vizsgálódások záródarabjává. A magyar történetírás ezt követően évtizedekre lemondott a korai Erdély históriájának vizsgálatáról. Az Erdéllyel foglalkozó részlettanulmányok elapadtak, az összefoglaló szintézisek óvatosan megkerülték a „kényes" kérdéseket, olykor még Erdély nevének 11 De ér József: A középkori Erdély. Magyar Szemle 1934. 194-195.; Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben. Hitel 1943. 267.; Makkai László: Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben. Századok, 1944. 163-191. 18 Váczy Péter: Gyula és Ajtony. Szentpétery Imre Emlékkönyv. Bp. 1938. 488-493.; Kniezsa István: Magyarország népei a Xl-ik században. Serédi Jusztinián (szerk.): Szent István Emlékkönyv II. Bp. 1938. 389-393.; Janits Iván: Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig. H. é. n. [Bp. 1940.) 3-5. 19 Inokai Tóth Zoltán: Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történeti hitelesség Anonymus művében. Századok 1945-1946. 21-84.
