Századok – 1988

Történeti irodalom - Az 1917-es forradalmak és a szovjet történetírás a 70. évforduló esztendejében (Ism.: Menyhárt Lajos) 1075/V–VI

1078 TÖRTÉNETI IRODALOM 1078 szovjetellenes elemek ellen léptek fel, hanem a nem bolsevik befolyás alatt álló szovjetekkel szemben is. Az újabb eredményekhez tartozik annak argumentáiása, hogy a korábbi értékelésektől eltérően nem csupán a kijevi, de a Donyeck-medence bolsevik szervezetei is jelentőségének megfelelően kezelték a nemzeti kérdést. I. F. Kurasz és mások munkái (Kijev, 1985) jelentettek „frontáttörést" a Központi Rada, az ukrán szociáldemokrácia, az eszerek és mensevikek helyi tevékenysége kutatásában. További elemzéseket igényel az anarchista csoportok és a fegyveres ellenforradalmi bandák tevékenységének feltárás?. A forrásfeltáró és publikáló munka - írják a szerzők - a továbbiakban ne csupán a bolsevikok küzdelmének eredményét argumentálja, hanem a győzelmek kivívásának módját is. A szovjet történészek állandó témája a polgári történetírás kritikája. így van ez az 1917-es forradalmak irodalmával kapcsolatban is. Kimutatják pl., hogy változatlanul jellemző az ideológiai, politikai indíttatású kritikai értékelés.(- A proletár tömegek és az Októberi forradalom. A mai nyugati historiográfia elemzése), annak ellenére, hogy előtérbe került az ún. „társadalomtörténeti" irányzat. Igaz, számos példa mutatja az objektívebb értékelésre való törekvést is. Míg korábban a forradalom paraszti jellegét domborították ki, újabban a proletariátus aktív szerepét is elismerik. A végletes megítélések illusztrálásaként D. Koenker (Princeton. 1981), ill. A Radinovitch (N- Y., 1976) munkáit lehet említeni. Előbbi anarchoszindikalista megnyilvánulásként értelmezte a munkásellenőrzés érvényesülését, lebecsülte a bolsevikok, egyáltalán a szocialisták szerepét. Igaz, más helyen úgy fogalmazott, hogy a forradalmár elit manipulálta az öntudatlan paraszti félproletár tömegeket. A bloomingtoni professzor viszont szinte a felkelés — a forradalmi tömegharc - művészeinek nevezte a bolsevikokat, Leninre és Trockijra egyaránt hivatkozva. Vele ellentétben R. Wade (Standford, 1984) monográfiáját úgy értelmezik a szovjet szerzők, hogy a bolsevikok az 1917 októberére kialakult hatalmi vákuumot kihasználva a Vörös Gárda révén ragadhatták meg a hatalmat. Tartja magát az a felfogás is, miszerint egymástól függetlenül, mintegy párhuzamosan bontakozott ki 1917-ben a tömegmozgalom, és folyt a bolsevikok tevékenysége. (D. Mandel, Baringstoke, 1984.) Hasonlóan interpretálják C. Siriani munkáját (London, 1982), amely szerint a tömeg szervezeteinek léte implikálhatta volna a szovjethatalom demokratikus jellegét, de a bolsevikok bürokratizmusa (Sztálin) ezt lehetetlenné tette. A másik recenzált folyóiratban lényegében a fentiekben említett polgári munkák vizsgálata alapján hasonló konklúziókat fogalmaz meg Ju. I. Igrickij. („Voproszi", 10. sz. Nagy Október mai, nem marxista historiográfiája). Az 1917-es orosz forradalmak és a nemzeti kérdés problematikájának polgári historiográfiáját is áttekintették a szovjet kutatók („Isztorija", 5. sz.). A polgári szerzők munkái azt sugallják, hogy „nemzeti nihililizmus" jellemezte a bolsevikok politikáját, legfeljebb taktikai okból hivatkoztak a nemzeti kérdésre. Lebecsülik az 1917-es események osztályjellegét, túlhangsúlyozzák a cári társadalmat feszítő nemzeti ellentétek szerepét a forradalom fejlődésében. Ezt az álláspontot elsősorban az ismert „szovjet szakértő", R. Pipes munkái tükrözik. R. Suny vitatja ezt a tagolatlan értékelést, s úgy véli, hogy a birodalom peremein dominált a „nemzeti forradalom", a központi (orosz) körzetekben társadalmi forradalom ment végbe. J. Thomson másként disztingvál. Felfogása szerint az Ideiglenes Kormány és a honvédő szocialisták is lényegében a cárizmus politikáját folytatták a nemzeti kérdésben. A bolsevikok - ha taktikai okokból is, de befolyásuk szélesítése érdekében hatékonyan használták ki a nemzetiségpolitikai feszültségeket. Meghirdették az önrendelkezés elvét, ha realizálását — Thomson szerint — az orosz hegemónia érvényesülésétől tették is függővé. Az elmúlt évtized szovjet történeti irodalmában új vonulat a bolsevikokkal szemben álló politikai irányzatok történetének vizsgálata. 1917-es szerepük értékelésében szintén születtek új kutatási eredmények. Je. D. Csermenszkij: „A második orosz forradalom kezdete" címmel publikált tanulmányt. („Isztorija", 1. sz.). Meggyőzően argumentált képet rajzol a tömegek fellépéséről, a hadsereg forradalmasodásáról, a Duma reagálásairól, a szovjetek megalakulásáról, a szocialista irányzatok tevékenységéről. Azt bizonyítja, hogy a mérsékelt szocialisták politikája tette lehetővé az Ideiglenes Kormány hatalmi tényezővé válását, ami mint ismeretes, nem lett kizárólagos, mert a kaszárnyákba visszavonuló katonai alakulatok a szovjetek vezetését ismerték el. Tehát kettős hatalom lett, lehetetlenült a burzsoá konszolidáció, amit Csemenszkij vívmányként értékel. A „Februári forradalom Ukrajnában" címmel jelent meg cikk V. L. Haritonov tollából („Voproszi", 3. sz.). Az oroszországi proletáriátus ötöde (3,5 millió ember), a nagyipari munkásság mintegy negyede (1 millió) dolgozott Ukrajna területén. Ez utóbbiak kétharmada 500-nál több főt foglalkoztató