Századok – 1988

Történeti irodalom - Az 1917-es forradalmak és a szovjet történetírás a 70. évforduló esztendejében (Ism.: Menyhárt Lajos) 1075/V–VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1077 címmel (uo.). Az október 11-20 közötti napokat eleveníti meg, objektív képet rajzolva Lenin és elvtársai (Kamenyev, Zinovjev, Trockij, Szokolnyikov, Sztálin, Bubnov, Pjatnyickij stb.) állásfoglalásairól, tevékenységéről. A „kerékasztal" mellett további historiográfiai elemzések is megjelentek az említett folyóiratok hasábjain. A „Voproszi" már idézett 10. száma arról az össz-szövetségi konferenciáról közölt összefoglalót, amelyet 1987 februárjában Kazanyban rendeztek. Itt is I. I. Mine tartotta a vitaindítót. Az „átalakítás" és a történettudomány összefüggéseit taglalta. A vitákat a tudomány éltető elemének nyilvánította, s ezért is sürgette Lenin, ill. a bolsevikok álláspontjának teljesebb feltárása mellett — annak érdekében — az oppozíciók, a politikai ellenerők álláspontjának, tevékenységének feldolgozását. A vita résztvevői érintették az 1917-es forradalmak jellegének kérdését. A februári polgáridemokratikus forradalom — az orosz fejlődés régióspecifikus sajátosságai (torlódottság) miatt — szocialista vonásokat hordozott. A proletár tömegek szervezett politikai erőként (szocialista irányzatok, szovjetek) vezették a cárizmus megdöntését. Természetesen ezeket a kérdéseket is érintették más publikációk. V. L. Harilonov a proletariátus vezető szerepével foglalkozott („Isztorija", 2. sz.). A polgári történetírás a februári forradalom össznépi jellegét domborította ki. A szovjet kutatók a proletariátus és pártja vezető szerepét hangsúlyozzák. Haritonov rámutat, hogy az oroszországi munkásosztály szervezett, öntudatos magját 1914-ben sem ragadta el a nacionalista, soviniszta hullám. Soraiban egyre inkább a forradalmi s nem az opportunista szárny befolyása érvényesült. A forradalom győzelméhez vezető sztrájkmozgalom ennek az osztálynak a széles tömegeit ragadta magával. A szocialisták propagandája hozzájárult a hatalom erőszakszerve, a hadsereg dezorganizálódásához. Végül a tömegek forradalmi, majd hatalmi szerveit, a szovjeteket is a munkások alakították meg elsőként, pártjaik irányításával. Visszatérve a kazanyi konferencia vitakérdéseihez, Október társadalmi természetének összetettsége is megfogalmazást nyert, mint a szövetségi politika következménye. A föld-dekrétum a feudális maradványok felszámolását is eredményezte. A szövetségi politikán belül a városi kispolgári tömegek megnyerése szintén elengedhetetlen feladatot jelentett. E kérdés megvilágítása szükségessé teszi a „kerületközi" frakció tevékenységének vizsgálatát, figyelembe véve az oroszországi (periféria régió) kispolgári tömegek ellentmondásos helyzetét, ami társadalmi és szociális helyzetük ellentmondásosságából, utóbbi félproletár jellegéből fakadt — fogékonnyá téve ezt az óriási tömeget a forradalmi szocialista programok iránt. A tanácskozáson az előfeltételeket is érintették. Rámutattak az ipari és az agrárkapitalizmus fejlődésének párhuzamosságára, kölcsönhatására, az előbbi viszonylagos dinamizmusára - kimondatlanul is „rehabilitálva" a 60-as évtized felfogását a többukládúságról és a torlódott szerkezetről. A problémával V. Ju. Lavericsev külön tanulmányban is foglalkozott „Nagy Október anyagi előfeltételeinek kérdéséhez" címmel (uo.). Azt vizsgálja, hogyan támaszkodott a szovjethatalom az állami monopolkapitalizmus elemeire a szocialista gazdaság intézményi feltételeinek kialakításakor. A historiográfiai áttekintések sorában V. P. Naumov az elmúlt évtized kutatási eredményeit vette számba. („Isztorija", 5. sz.) Az előzőekben már említett kérdéseken túl a parasztságnak a forradalomban játszott szerepe átértékelésére mutatott rá. Korábban az a felfogás uralkodott, miszerint a parasztkongresszusok 1917-ben fékezték a forradalmi átalakulást. A. Sz. Szmirnov újabb kutatásai szerint viszont (M., 1979) az agrárforradalom intézményeinek tekinthetők. A társadalmi szerkezetre vonatkozó vizsgálatok új eredményei között a szemléleti változást hangsúlyozza Naumov. A politikai mentalitást nem csupán a társadalmi, szociális viszonyokkal hozzák összefüggésbe, más (tudati stb.) tényezők szerepét is igyekeznek kimutatni. Az új eredmények, az új kutatási irányok sorában említi a hadsereg szerepével, ill. a többi politikai irányzattal foglalkozó munkákat. Jelent meg elemzés a szovjethatalom ukrajnai győzelmének történeti irodalmáról is. Az agrár- és a nemzetiségi kérdés összefüggéseit világítják meg a témával foglalkozó összefoglaló munkák. Vizsgálják azt is, hogy milyen fáziskéséssel reagáltak az ukrajnai bolsevikok (Pjatakov stb.) a petrográdi fordulatokra. „Regionális" (ukrajnai) sajátosságként mutatták ki a bolsevikok és az internacionalista mensevikek összefogását. Nem jelentőségének megfelelően foglalkoztak az ún. „ukrán bolsevikok", valamint a helyi zsidó és ukrán „nemzeti" szociáldemokrácia szerepével. Sok vitára adott okot P. I. Gorcsev (Kijev, 1983) monográfiája a Vörös Gárda ukrajnai tevékenységéről. Az említett szerző kimutatta, hogy Ukrajna déli körzeteiben a forradalom „gárdistái" segítették elő a szovjetek bolsevizálódását, s nem csupán a