Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kos; Franz-Josef: Die Politik Österreich-Ungarns wahrend der Orientkrise 1874/75-1879. (Ism.: Palotás Emil) 977
974 TÖRTÉNETI IRODALOM 978 fejlődéséről" alkotott egykorú felfogásba, azaz nem állt szöges ellentétben Törökország mint nagyhatalom fenntartásának Andrássy által is favorizált jelszavával és kizárta az európai nagyhatalmak közvetlen anyagi intervencióját a Balkánon. A budapesti egyezmények viszont jól láthatóan magukon viselik Törökország részleges felosztásának ismérveit. Ám tagadni, hogy a reichstadti alkuval a Monarchia éppen úgy hódító politikát követett, mint a budapesti egyezményekkel, aligha veszélytelen vállalkozás. Hiszen végül is milyen kritériumok alapján dönthető el, hogy egy nagyhatalom „defenzív" célokból mekkora idegen területet okkupálhat „jogosan"? A szerző katonai iratok alapján részletesen ismerteti, hogy a novibazári szandzsák sorsa kapcsán miként következett be az első nagyobb nézeteltérés a külügyminiszter és Beck tábornok között. Talán megemlíthető, hogy ennek okát nem utolsósorban a fentebb hivatkozott belső legitimációs igény képezhette Andrássy részéről. Beck remélte, hogy a kívánt területnyereség a küszöbön állt orosz-török háború alatt biztositható lesz. Ennek érdekében a katonai vezetés akár egy közvetlen oroszellenes katonai konfliktustól sem riadt volna vissza. Andrássy szokása szerint nem érte be azzal, hogy egyetlen megoldási móddal kísérletezzen. Remélte, hogy a konstantinápolyi nagyköveti konferencián az európai hatalmak rábírják a Portát olyan reformokra, amelyek a felosztási terveket elodázhatták, vagy éppen tárgytalanná tehették volna. Ugyanezen célból kísérletezett azzal is, hogy tárgyalásokkal érje el a válság békés rendezését. Az orosz-török háború megindulásával a nagy krízis új minőségű szakasza vette kezdetét. Az alternatívák közül megszűnt az, amelyik Andrássy számára Bosznia megszállását elkerülhetővé tehette volna. De mivel a nemzetközi feltételek az okkupációra sokáig alkalmatlanoknak bizonyultak, a megszállás a katonák nagy csalódására megint kitolódott. Az orosz háborús győzelem után következett a legnehezebb periódus a Monarchia irányítói számára: a cári kormány eltért a budapesti egyezményben foglaltaktól, elfeledkezett szövetségesének tett ígéreteiről. Nem véletlen, hogy e kritikus időben volt a legélesebb a szembenállás Andrássy és a katonai vezetés között. A külügyminiszter igen határozottan fontolóra vette háború indítását Oroszország ellen. Már maga ez a gondolat kételyeket ébresztett a katonai vezetésben, még inkább az, hogy Andrássy elsődlegesen nem is az expanzió, Bosznia biztosítása érdekében kívánt akcióba lépni, sokkal inkább azért, hogy Oroszország befolyását Délkelet-Európában visszaszorítsa. Az utóbbi motívum miatti háborút a katonák kategorikusan elutasították. Andrássy oroszellenességét Kos újabb bizonyítékokkal támasztja alá. Kevésbé meggyőzőnek tűnik viszont azon tétele, hogy 1878 márciusában, miután a katonák rávették az uralkodót a külügyminiszter orosz háborús terveinek elutasítására, Andrássy kényszeriive érezte magát Beck akkortájt papírra vetett, igen messzire terjedő expanziós vágyálmainak akceptálására, vagyis maga is fellépett volna annak érdekében, hogy a Monarchia a Balkán egész nyugati felét kizárólagos befolyása alá vonja. Bizonyító anyag hiányában arra kell gondolnunk, a szerzőt ilyen következtetésre a San Stefanó-i békét követő nagyon összetett diplomáciai harc kellő mélységű elemzésének elmulasztása vezette. Az 1878 tavaszán a Ballhausplatz által kiformált új akcióprogram viszont találkozott a katonai vezetés helyeslésével, ennek tudata erősítette Andrássy pozícióit a berlini kongresszuson. A katonai konferenciák sajátos döntéselőkészítő szerepe megint kidomborodik, amikor Kos az okkupáció végrehajtásával kapcsolatos legfelső szintű tanácskozásokat írja le a kongresszust követő periódusban. Roppant tanulságos az a belső vita, ami a novibazári szandzsák sorsáról, a berlini szerződés 25. cikkének keresztülviteléről folyt a katonák között Andrássy bekapcsolásával. Kos a Monarchia saját lehetőségeinek túlbecsülését látja a merész elképzelésekben; még a katonák szerint sem volt a Monarchia abban a helyzetben, hogy jogait a szandzsákban kiaknázza — és ezzel megerősíti, amit a magyar irodalom is hangoztat („Heeresleitung und Balkanpläne in Österreich-Ungarn in den Krisenjahren 1875—1878" Annales Univ. Budapestinensis, Sectio Historica, t. XXI, 1981). A dolgozat legfőbb értékét a prezentált sokrétű friss forrásanyag képezi. Komolyabb k.fogásolnivaló inkább csak a müvet záró rövid teoretikus részben akad. A „politikai" és a „katonai" vezetés szimpla szembeállítása mindenképpen elfogadhatatlan mértékű leegyszerűsítés, még ha a modellkészítés szándékából fakad is. Még inkább az az a felfogása, mely csupán két lehetőséget tud elképzelni: vagy az egyik, vagy a másik fél domináns helyzetét. A dolog (főként az akkori háborús viszonyok) természetéből adódóan ez Kosnál legtöbbször Andrássy alárendelését jelenti a katonák kívánságainak. Az ismertetett
