Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsi-Kálmán Béla: Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez (Ism.: Urbán Aladár) 969
970 TÖRTÉNETI IRODALOM 970 felvonultatott ismeretanyag, mind a módszer, ahogyan az új adatokat és szempontokat beiktatja a korábbi kutatók által megrajzolt képbe, őszinte elismerést érdemel. Borsi-Kálmán Béla vállalt feladatát nagy körültekintéssel oldotta meg. Az összefüggések jobb megértetése érdekében nemcsak azt tartotta kívánatosnak, hogy a román fejedelemségek 1848/49 utáni politikai fejlődését és politikusainak nézeteit bemutassa. Gondot fordított arra is, hogy az ekkor hatalmon lévő „negyvennyolcas nemzedék" neveltetését, eszméinek formálódását is ábrázolja. Mivel pedig a későbbi vezető politikusok a két román fejedelemségben és Erdélyben nem azonos gazdasági és társadalmi körülmények között éltek, kívánatossá vált, hogy az előzményeket: Havasalföld és Moldva eltérő fejlődését, illetve a román polgári nemzet kialakulása kezdeteit a 18. századig visszanyúlva mutassa be. A feladatnak ez a széles értelmezése nemcsak hogy nem nehezítette el az értekezést, hanem új dimenziót adott a vállalkozásnak. A román nemzeti tudat fejlődésével foglalkozó I. fejezet, amely feldolgozta a témakör gazdag román nyelvű irodalmának 1980-ig publikált eredményeit, a magyar olvasó számára gyakorlatilag ismeretlen információkat nyújt. Ennek kiindulópontja, hogy a román nép, amely három nagy birodalom (az Osztrák Császárság, a Török Birodalom és Oroszország) területén élt, eltérő történelmi körülmények között fejlődött, s még a török fennhatóság alatt álló Havasalföld és Moldva társadalmi és gazdasági viszonyai is eltérők voltak. Moldva bojárjai a kevesebb termőföld és a lakosság nagyobb sűrűsége miatt hamar növelni tudták a robotterheket és kiterjeszteni a majorsági gazdálkodást, míg a földben gazdag — a háborúskodásoknak és sarcolásnak jobban kitett — Havasalföldön ez a folyamat csak a 19. század közepén vett lendületet. Moldva nemesi társadalma közelebb állott a lengyel és magyar rendi fejlődéshez, míg Havasalföld bojársága fokozatosan városlakó hivatalnokréteggé vált. A kis- és középbojárság rendi tagolása Moldvában érzékelhető, míg Havasalföldön ez a réteg nehezebben definiálható és nyitott más csoportok (kereskedők, iparosok) előtt. így a két fejedelemség reformpárti, polgári érdekeltségű rétegei is eltértek egymástól. A szerző ezt követően tér rá a román nemzeti gondolat fejlődéstörténetének bemutatására. Ismerteti a Porta görög eredetű tisztviselőinek az úgynevezett fanarióta korszak (1711—1821) idején kialakult sajátos szerepét, amely életvitelben és nyelvhasználatban befolyása alá vonta a bojárságot. Az elgörögösödés olyan mérvű, hogy a román származásúak is elsajátítják — sokszor anyanyelvi szinten — a görög nyelvet. Ez, valamint az azonos (ti. az ortodox) vallás ugyanakkor megkönnyíti az összeházasodást, az asszimilációt. Ennek az együttélésnek másik eredménye, hogy a Török Birodalom diplomáciai szolgálatát ellátó fanarióták a francia nyelvvel is megismertetik a bojárságot, s ezt a hatást csak erősítik az orosz-török háborúk idején gyakran ott-tartózkodó orosz tisztek is, akiknek társalgási nyelve szintén a francia. így válik a francia nyelv is divattá — harmadik helyre szorítva a románt — és egyben eszközzé arra, hogy a fejlődő román értelmiség első kézből ismerje meg a francia felvilágosodás eszméit. A görög-román együttélés nem gyakorolt negatív hatást a nemzeti érzésre, sőt — mint a szerző idézi — akad olyan román történész, aki szerint a 19. század elején a fejedelemségekben „a görögöknek köszönhetően kezdtek románul érezni". (26. 1.) A görög befolyás azonban 1821 után — a görög felkelés kirobbanását követően — megtorpant. A két fejedelemség román nemzeti mozgalma ezzel az önálló fejlődés útjára lépett. Ennek bonyolult folyamatát a Porta által kinevezett hazai fejedelmek, az 1829. évi drinápolyi béke, illetve a dunai kikötök megnyílása a nemzetközi gabonakereskedelem előtt, valamint az oroszok által 1831—32-ben a két fejedelemségben bevezetett egységes Statutum (alkotmány) is segítette. Ez utóbbi közvetve szolgálta az egyesülési törekvéseket, míg az orosz jelenlét negatív irányból erősítette a nemzeti érzelmeket. Ennek hordozói nemcsak a bojárok, soraikban az elrománosodott és a nemzeti célokat magukévá tevő görögökkel, hanem a középrétegek is, amelyek egyre aktívabb szerepet játszottak, és soraikból emelkedett ki a „negyvennyolcas nemzedék". A román nemzettudat alakításába új tényezőként kapcsolódtak be a napóleoni háborúk után a fejedelemségekbe költöző erdélyi román pedagógusok. Ők képviselik az ún. Erdélyi Iskolát, amelynek latinos műveltségű tagjai felfedezték a román nyelv latin eredetét, s akik a római leszármazás és az erdélyi őshonosság tanát (a dákoromán elméletet) kidolgozták és terjesztették. Ők lettek az erdélyi románság sérelmeinek határokon túli szószólói, a teljes nemzeti egység megvalósításának türelmetlen képviselői. A szerző az eltérő történelmi körülmények között kialakuló és lassan egységesülő nézetek árnyaltságát a
