Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsi-Kálmán Béla: Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez (Ism.: Urbán Aladár) 969
TÖRTÉNETI IRODALOM 971 román nyelvújítás vitái kapcsán érzékelteti. Az Erdélyi Iskola a „visszalatinosításra" törekedett, vagyis a latin eredet hangsúlyozása érdekében a bekövetkezett „deformálódás" korrigálását tartotta feladatának. Havasalföldön, honnan az ifjúság nagy számmal özönlött tanulni Párizsba, a nyelvújítást francia mintára kívánták végrehajtani, s cz a törekvés maradandó nyomokat hagyott a román nyelven. Az elszigeteltebb, jobbára német egyetemeken tanult Moldva értelmisége mindkét „mesterkedést" gyanakodva figyelte, és szembe is szállt azzal. Egyik képviselőjük, Alecu Russo szerint 1848 májusában a balázsfalvi gyűlésen résztvevő román parasztok a felszólalók nagy részét nem értették azok latintól elnehezített nyelvezete miatt. Borsi-Kálmán idézi Mihail Kogálniceanu moldvai történészt, aki 1855-ben új lapja célkitűzései között a román nyelv megvédését említette „az erdélyi neologizmus túlzásaitól", s aki 1843-ban katedrája elfoglalásakor határozottan felemelte szavát „a római mánia" terjedése ellen. (51.1.) Mindez azért érdekes, mert mutatja : „a moldvai fejlődésben megvoltak a csírái egy másfajta nemzettudatnak is, de a feltételek nem kedveztek a számára". (52. 1.) A magyar történelem, a közelgő 1848. évi forradalom szempontjából is fontos, hogy a román értelmiség különböző csoportjai miként vélekedtek a nemzeti egység lehetőségeiről. Kogálniceanu 1843-ban „a hajdani Dácia" három részének újraegyesítését nem tekintette reális célkitűzésnek, csupán Moldva és Havasalföld egyesítését. Az Erdéllyel rendszeres kapcsolatban álló Havasalföldön hamar kialakul a Kárpátokon túli románsággal való politikai együttműködés gondolata, sőt az egy államban történő egyesülés igénye is. Mivel a havasalföldi politikusok számára nem kétséges, hogy terveik csak a nagyhatalmak támogatásával valósíthatók meg, még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy — adandó esetben — a románok által lakott összes terület a Habsburgok uralma alatt egyesüljön. (58.1.) Talán hozzátehetjük: ennek az elképzelésnek az ismerete bátoríthatta fel az 1848. évi magyar kormányt, mindenekelőtt Szemere Bertalan belügyminisztert, hogy olyan reményt tápláljon, miszerint lehetséges a Dunai Fejedelemségeket az önálló magyar állam hatáskörébe vonni. Az 1848/49. évi polgárháborús szomorú eseményeket az értekezés ismertnek veszi. A Kossuthemigráció és a román fejedelemségek kapcsolatának vizsgálata előtt azonban még elidőz Erdély kérdésénél. Ismerteti a Cuza fejedelem tanácsadójaként működő erdélyi származású Alexandru Papiu Ilarian 1860. évi emlékiratát, amelyben az Erdélyt is magában foglaló „ideális állam" mellett foglal állást, amely „az egyik leghomogénabb lenne Európában". (70. 1.) Erdély nélkül, hangsúlyozta az emlékirat, az Egyesült Fejedelemségeknek „nincs jövöje Európában", míg a stratégiai jelentőségű Erdélyi Fejedelemség birtokában „egy ilyen állam Európa érdekeinek is jobban megfelelne, mint a magyarok történelmi Magyarországa". (71. 1.) Ezzel az emlékirattal — mutat rá a szerző — az egész kérdés „új erőtérbe került", hiszen az már nem egy tanár véleménye volt, amit diákjai között terjeszt, hanem „egy új állam tisztviselője fordult vele a hatalom letéteményeséhez..." (uo.) Az új állam pedig tisztviselőit és diplomatáit az 1821. évi fordulat után felnőtt, az állandóan változó helyzetben nagy tapasztalatot szerzett „negyvennyolcas nemzedék" soraiból toborozta, akiknek gyakorlata „a politikai érzéket egyenesen létkérdéssé növelte". (76. 1.) Mindez pedig magától értetődővé teszi a következtetést, hogy a Cuza-féle államalakulat diplomáciáját „korántsem lehet valamiféle kezdetleges képződménynek tekinteni". (77. 1.) Az I. fejezet következtetése a munka II. fejezetének alapproblémáját késziti elö. Itt ugyanis a magyar emigrációnak 1863-ig szerzett tapasztalataival, tárgyalási kísérleteivel és változó helyzetmegítélésével foglalkozik. Borsi-Kálmán először a kortársak (Berzenczey László, Tanárky Gyula, Oroszhegyi Józsa) már ismert információit mutatja be, majd az eddig publikálatlan nézetekből (Kajdácsy Antal, Dunyov István, Buda Sándor, Veress Sándor, Seres Lajos és Vidats István tolából) állít össze körképet a magyar-román együttműködés lehetőségeinek 1859—1862 közötti megítéléséről. A hely- és nyelvismerettel egyaránt rendelkező személyek közül a legfontosabb gróf Karacsay Sándor, aki 1859 májusától a Magyar Nemzeti Igazgatóság konstantinápolyi ügyvivője. Karacsay — állapítja meg a szerző — többnyire rendelkezett ugyan a megfelelő személyismerettel és a szükséges aktuális információkkal, de tárgyalási modora, „arisztokratikus hajlamai", a románsággal szemben erdélyi földbirtokosként kialakult gőgje és ellenszenve nem tették alkalmassá, hogy az új román állam diplomatáival eredményes kapcsolatot teremtsen. Tárgyalópartnereinek lenézése pedig megbosszulta magát. „Meg sem fordult a fejében, hogy . . . az esetek jó részében nemrég asszimilálódott, hajdani görög (fanarióta) arisztokraták leszármazottaival van dolga." (96. 1.)
