Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Varga János: Amnesztia januárban (Táncsics és az 1861. évi közbocsánat) 767
798 VARGA JÁNOS közbocsánat körén kívül eső legmagasabb kegyelemre is érdemesnek tartható-e? és mennyiben?" Hogy pedig igenlő választ sugalló nyomatékot adjon kérdésének, „méltó okoknak" minősítette a végleges döntéskor figyelembe venni azt, hogy Táncsics „hályog által egyik szemének látását már egészen elveszté, s írásra vagy olvasásra már a második szeme sem alkalmas, s azonfelül öreg kor s az idő viszontagságai által is annyira eltörődött, hogy a börtön tartandósága látására s talán életére is veszélyes hatással lehet", valamint azt, hogy „ártatlan családja ínségben és nyomorban szenved". Ezzel a labda ismét a Kancellária térfelére került. Annak elnöksége az április 7-én érkezett felterjesztést április 18-án tárgyalta meg. A Kancellária elégedetten vehette tudomásul a pesti törvényszék visszakozását, azaz annak beismerését a tulajdonképpen kikényszerített véleményes jelentésben, hogy a január 7-i közbocsánat Táncsics bűncselekményeinek összességére valóban nem alkalmazható. Nem talált viszont tetszésre nála a főtörvényszék azon álláspontja, amely szerint, mivel a 15 évet а ВТК 58. §-ának b.) pontjában jelölt bűntényt is figyelembe véve szabták ki Táncsicsra, ez pedig a 65. § a) pontjában jelölt vétséggel együtt az amnesztia hatálya alá esik, a kirótt „büntetésnek nagyobb s a most említett bűntetteknek megfelelő része elengedettnek tekinthető". Hasonlóképpen ellenérzést szült az előterjesztésnek „a leszállítandó s a fentiek szerint közbocsánat alá nem eshető még fennmaradó büntetés kegyelem útjáni elengedésére" vonatkozó része. Az ügyet referáló Balogh főtanácsos ezzel kapcsolatban már elöljáróban szükségesnek tartotta emlékezetbe idézni, hogy az országbíró és a tárnokmester, tekintetbe véve az idő körülményeit, egyaránt Táncsics szabadon bocsátása ellen nyilatkoztak. A Kancellária végül is másképpen határozott, mint ahogy azt a pesti törvényszék indítványozta. Mindenekelőtt megállapította, hogy Táncsics tettei nem csupán az 1860 októberében „megváltozott szabályok" ellen, hanem az uralkodóháztól való elszakadásra és „a Monarchiának szétdarabolására" irányultak, ezért a január 7-i közkegyelem „büntetésének egész kiterjedésére" nem alkalmazható. Leszögezte azt is, hogy a büntetésnek „kegyelmi felterjesztés útján leendő elengedése" csak külön folyamodásnak lehet tárgya, jelen, kizárólag a január 7-i amnesztiára szorítkozó kérdésnek azonban nem. Végül hivatkozott arra, hogy a legfelsőbb kézirat „az öszveható különféle vétségek miatt hozott elmarasztalások" esetében úgy rendelkezett, hogy akkor és annyiban a büntetés súlyát kell csökkenteni, amikor és amennyiben a „büntettek egyik részére" kiterjeszthető a kihirdetett kegyelem érvénye. Határozatának érdemi része így hangzik: „Tekintetbe vévén, hogy a l(eg)m)agasztosabb) kézirat kibocsájtása alkalmával működött bíróság, mely e részben egyébaránt illetékes lett volna, jelenleg már nem létezik3 7 , ... a Cancellaria ezen rendkívüli kivételes körülményekben, nehogy a legmagasabb szándok ellenére a tárgy még továbbra késleltethessék, minden halasztás mellőzésével abban állapodott meg: hogy amennyi-31 A Császári és Királyi Legfőbb Törvényszékről van szó, amelynek illetékessége Magyarország felett az uralkodó rendeletére 1861. február 1-vel megszűnt.
