Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Varga János: Amnesztia januárban (Táncsics és az 1861. évi közbocsánat) 767
TÁNCSICS ÉS AZ 1861-ES AMNESZTIA 785 А ВТК (Strafgesetz) 58. §-a szerint felségáruló az, aki olyasmire vállalkozik, a.) „ami által a császár személye testileg, egészségileg vagy szabadságában sérelmet szenvedhet, vagy veszélybe kerülhet, vagy amellyel felségjogai gyakorlásának akadályozása eszközölhető"; továbbá b.) amelynek célja a kormányzati forma erőszakos megváltoztatása", valamint c.) „valamely rész elszakítása az Osztrák császárság egységes államkötelékétől vagy tartományai összességétől, vagy az államot érintő külső veszély, vagy belső lázadás, vagy polgárháború előidézése, illetőleg növelése". A részletezés szerint a mondottak attól függetlenül bűntettnek minősülnek, hogy nyilvánosan vagy titokban, egyesek vagy szövetségben álló személyek szó, írás, nyomdatermék, képi ábrázolás, tanács vagy saját tett útján, kezdeményezés-tervezés, felbujtás, buzdítás, csábítás révén, fegyverfogással vagy anélkül, hasonló célokra vezető titkok vagy felfedések közlésével, izgatás, toborzás, kémkedés, pártolás vagy a fentiekre irányuló bármilyen cselekedet formájában követték el azokat, mégpedig akkor is, ha mindezek megkísérlése eredménytelen marad. A 61. § viszont bűnrészesnek nyilvánította a felségárulásban azt, aki bármely felségáruló vállalkozásról vagy személyről elmulaszt a hatóságoknak jelentést tenni, amennyiben a feljelentést anélkül tehette volna meg, hogy ezzel hozzátartozóit és azokat a személyeket, akik az ő törvényes védelme alatt állnak, veszélynek teszi ki, és ha a körülményekből nem az tűnik ki, hogy a feljelentés elmaradása nem a káros következmények miatti aggodalomból történt. A Strafgesetz az 58. § a.) pontjában foglalt tettek elkövetőit még a kísérlet eredménytelensége esetén is, továbbá a kitervelőket, felbujtókat, vezetőket és mindazon személyeket, akik a b.) és c.) pontban megjelölt természetű felségárulási cselekményekben közvetlenül vettek részt, halállal sújthatóknak nyilvánította, az ilyenekben csak közvetett módon vétkesekre pedig 10-től 20 évig terjedhető súlyos börtönt irányzott elő. A felségárulásban való bűnrészesség megtorlásául 5—10 évi, ugyancsak súlyos börtönt engedett kiszabni.21 A különleges vizsgálatra és az esetleges per lefolytatására a Budai Országos Törvényszék kapott megbízást. A vádlottakat a budai József-kaszárnyában tartották fogva, abban az épületben, amelyben 1847-ben Táncsics először ízlelte meg a rabság kenyerét. Elhelyezési körülményeik mostohák voltak, de a külvilágtól nem zárták el őket hermetikusan: újságot is kaphattak, és a kintiekkel is tarthatták levelezés útján a kapcsolatot. Kihallgatásuk, amelyre Táncsics esetében legutoljára került sor, több hétig elhúzódott. A rendőrség előtt tett vallomásán egyikük sem módosított azon kívül, hogy Pápay beismerte: az inkriminált kéziratoknak nem ő a szerzője. Osztrákellenes politikai meggyőződésük, amelyet a bíróság előtt persze nem hangoztattak, továbbá a közeli változásba vetett hitük a jelek szerint nem ingott meg. Kaas például — a leleplezés kockázatától sem riadva vissza — a fiatalságra általában jellemző romantikus pátosszal — ilyeneket írt testvérének: „Nem tudom, mi szellők 21 Vö. Frühwald i. m. 86—96.
