Századok – 1987

FOLYÓIRATSZEMLE - Litvak; B. G.: Az oroszországi parasztmozgalmak periodizációjáról 757

FOLYÓIRATSZEMLE 757 В. G. LITVAK AZ OROSZORSZÁGI PARASZTMOZGALMAK PERIODIZÁCIÓJÁRÓL Az 1775-1904 közötti időszak, azaz a Pugacsov-felkeléstó'l az első orosz forradalomig eltelt évtizedek parasztmozgalmaival foglalkozik a szerző. A kérdés rendkívül gazdag irodalma, a források bőséges publikálása ellenére úgy ítéli meg, hogy számos elméleti jellegű kérdés tisztázatlan maradt. Nem kapott pl. megfelelő hangsúlyt a parasztság politikai öntudatosodási folyamata, vagy az a kérdés, hogy melyik társadalmi-politikai erő partnere volt Oroszország legnépesebb osztálya: a gyámkodó cárizmusé, az erőtlen burzsoáziáé vagy a forradalmi proletariátusé? Mindezen kérdések a periodizáció problémájával is összefüggnek. 1861 vitathatatlan korszakhatár. A cári jobbágy reformot megelőző időszakban szerzőnk szerint nem beszélhetünk parasztmozgalomról, hanem parasztmozgalmakban kell gondolkodnunk, mert nem volt Oroszországban egységes jobbágyparaszti osztály. A földesúri, állami és más (telepes, kozák) paraszti rétegek helyzete között alapvető különbségek voltak, s ez megmozdulásaik társadalmi tartalmát is differenciálttá tette. 1861 után jogilag egységes helyzetűvé vált a parasztság. Már nem feudális uraival, hanem az adóztató állammal, a kizsákmányoló piaci viszonyokkal szembesült. Litvak rámutat arra is, hogy az oroszországi parasztmozgalmak periodizálásánál nem mindig vették figyelembe azok önálló mozgástendenciáit. Igen gyakran mechanikusan a korszak általános periodizációja szerint tagolták. Lehetséges rendszerezési szempontként utal a neves szovjet medievista, B. F. Porsnyev kutatási eredményeire, aki a mozgalom formája szerint tipizált és periodizált. Megkülönböztette az egyéni tiltakozást, a szökést, mint a paraszti osztályharc - különösen Oroszországban jellemző - sajátos formáját, valamint a felkeléseket. Oroszország középkori történetében Porsnyev szerint a 17. sz. volt a vízválasztó. Korábban a szökés, ezt követően a parasztháború volt az uralkodó forma. Szerzőnk szerint disztingválni kell parasztfelkelés és parasztháború között, de egyébként is úgy véli, hogy a Porsnyev-féle rendszerezés nem alkalmazható az általa vizsgált korszakban. Lenin alapján a paraszti osztályharc gazdasági, politikai és ideológiai formájának elkülönítését is fontosnak tartja, de óv mechanikus érvényesítésétől. Elengedhetetlennek tekinti a történelmi, társadalmi körülmények figyelembe vételét. Példaként a 16. századi német parasztháború és az oroszországi parasztháborúk közötti különbséget említi. Míg az burzsoá jellegű antifeudális megmozdulás volt, emezeknél a burzsoá jelleg szinte teljességgel hiányzott. A 19. századi oroszországi parasztmozgalmak lényeges közös sajátossága volt Litvak szerint, hogy nem tekinthetők politikai jellegű küzdelemnek. 1861 után is csak ebbe az irányba fejlődtek, de tulajdonképpen tipikusan kispolgári osztálymozgalomként értelmezhetők. Az elnyomott, kizsákmányolt dolgozó parasztok fellépése egyfelől, a helyzetük miatti tütakozásként uraik (földesurak, hivatalnokok, uzsorások) ellen. Másrészt a kis- és nagybirtok közötti ellentétek húzódtak meg mögöttük. A cári hatóságok kíméletlen repressziói mellett ez a kettősség is magyarázza rapszodikus jellegüket. A parasztmozgalmak örök jelszavának, a „föld és szabadság" követelésének súlypontváltozásait is egy periodizációs lehetőségnek tekinti szerzőnk. A 19. sz. első felében - a Pugacsov-felkelés örökségeként is - a szabadság jelszava állt előtérben. Elsősorban a feudális függés ellen tiltakoztak a fellépő parasztok. 1861, a jobbágyfelszabadítás után — részben a lehasítások (otrezki) miatt - a föld követelése került előtérbe. Az 1880-as évtizedtől kezdett tudatosulni a két követelés szoros, kölcsönös összefüggése. Ebben a változásban nagy szerepe volt az általános orosz felszabadítási, forradalmi mozgalom hatásának. A század végére, a parasztság politikai öntudatosodásának előrehaladtával változott a viszony a paraszti tömegek és az orosz felszabadítási mozgalom irányzatai között - elsősorban az utóbbiak hatására. A dekabrista mozgalom elszigeteltsége összefüggött azzal, hogy az oroszországi jobbágyság súlyosabb helyzetben levő nagyobbik fele (53%), a földesúri parasztok csak közvetlen kizsákmányolóikat, a nemesi földbirtokosokat tekintették ellenségnek. A jó cárba vetett hit, amit a pravoszláv egyház is erősített, még szilárd volt. Az 186 l-es felszabadító cári ukáz növelte a rendszer presztízsét a parasztok szemében, s ez átmenetileg a parasztmozgalmak lanyhulását is maga után vonta. Részben hozzájárult a „nép közé járók" kudarcához, miközben a narodnyik forradalmárok a parasztság érdekeit tűzték zászlajukra. Az 1880-as évektől változott a helyzet. Ezt támasztja alá - szerzőnk szerint - a rendszergyalázás miatt perbefogottak számának és társadalmi megoszlásának alakulása is.