Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - "Buda; 1686." (J. Ujvári Zsuzsanna) 705

714 BESZÁMOLÓ vérző, maradék Magyarországnak kellett magára vállalnia az örökös tartományok könnyebbsége érdekében. Az 1686-os ostromnál már a modern hadvezetés szabályait követték; a várat teljesen körülzárták, mély és tágas zegzugos ostromárkokat ástak, melyeket azután mellvéddel ellátott párhuzamos árkokkal kötötték össze. Előre megállapodtak a közös stratégiában, és hatalmas tűzerővel lövették nap nap után a vár falait. Több sikertelen, véres roham után, végül is a szeptember 2-ára kitűzött támadás hozta meg a várva várt győzelmet. Buda, a török felmentő sereg szeme láttára, a védők szívós és hősies kitartása ellenére, végre a keresztény sereg kezére került. Az egykoron büszke város füstölgő romjai adták tudtul az örömmámorban úszó Európának, hogy „Konstantinápoly és Jeruzsálem kulcsa újra a keresztények kezében van immár". Perjés Géza a történettudomány kandidátusa „Hadászat és hadseregellátás a felszabadító háborúban" c. előadásában e nagy győzelem hátterét elemezte. Rámutatott az utóbbi évek kutatási eredményeire, mely szerint egy hadsereg ellátása az adott gazdasági és társadalmi viszonyok függvénye; ebben az értelemben nem lehet elmarasztalni a hadvezéreket seregük silány ellátása miatt, mert az egy bizonyos népsűrűség alatt nem oldható meg. A jóval gazdagabb és nagyobb erőforrásokkal rendelkező, központilag kormányzott Török Birodalom hadseregének ellátó szervezete a 16. században lényegesen nagyobb hatásfokkal működött, mint a császáriaké, s ez a megállapítás jószerével még a 17. században is érvényes volt. A szállítás — a dunai hajóflotta — nemcsak kitűnően meg volt szervezve, hanem védelmük is jól el volt látva. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a török hadsereg mintegy százötven éven át lényegében komolyabb ellátási zavar nélkül tudott felvonulni Konstantinápoly és Buda között. Alapvető változás csak a 17. század második felében következett be, amikor Bécsben megszervezték a Főhadbiztosságot és az Élelmezési Hivatalt, s ugyanakkor üj hadihajótípusokat és hajóhidakat is kifejlesztettek. Mivel Magyarországon a szállítás miatt a fő hadműveletek csak a Duna vagy az azzal összeköttetésben lévő folyók mentén folyhattak, egyrészt ez korlátozta is a hadmozdulatok irányát, másrészt minél közelebb kerültek a császári csapatok Konstantinápolyhoz, annál nehezebb lett a dolguk, miközben az ellenség esélyei fokozatosan nőttek. A császári élelmiszerellátás az 1687. évi drávai hadműveleteknél is kiállta a próbát, noha a takarmányhiány komoly gondokat okozott. Belgrád megvétele (1688) azonban már újabb problémákat vetett felszínre; a császári sereg is elérkezett akciórádiusza végéhez, miközben a török hadvezetés taktikája és stratégiája megújult: — a védelmi harc előnyben részesítésével kísérelte meg ellensúlyozni a keresztények taktikai fölényét. Czigány István, a történelemtudomány kandidátusa, a Hadtörténelmi Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, referátumával — „A magyarországi részvétel a felszabadító háborúban" — az előző két előadáshoz kapcsolódott. A fegyveres erő két tényezőjét, a katonák számát és minőségét, harcértékét vette vizsgálat alá. Pontos számadatokkal bizonyította, hogy a területileg, politikailag, vallásilag megosztott, olykor önmagával is meghasonlott, a meg-megújuló harcoktól kivérzett ország lakosságához képest csaknem a maximumot adta; Buda ostrománál mintegy 15 ООО magyarországi katona harcolt, a dunántúli végeken és Felső-Magyarországon több mint 6000 magyar és 12 000 horvát állt fegyverben. Ez számbelileg a szövetséges haderő majdnem egyharmadát tette ki. (Erdélyben és Thököly táborában még további 15 000 katona volt.) Magyarország fegyverbe