Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - "Buda; 1686." (J. Ujvári Zsuzsanna) 705

712 BESZÁMOLÓ rátumában újszerűen elemezte a keleti országrész, Erdély és a megmaradt Magyarország közjogi státusának változásait. A magyarországi politikát hosszú időn át az országegyesítés megvalósításának nagy eszméje mozgatta, amely mögött a három darabba tört ország összetartozása, a „közös haza" tudata állt. E gondolat jegyében fogant Bocskai politikai végrendelete és a Bethlen Gábor, ill. II. Mátyás között létrejött első nagyszombati egyezmény (1615) is; a szabad fejedelemválasztás addig marad fenn Erdélyben, ameddig Buda és Eger a török uralom alól fel nem szabadul. A „közös haza" képzete a 17. század közepén hirtelen megszűnt: ezután a kortársak már „a két hazában élő egy nemzet"-ről beszéltek. („Erdélyi nemzet" tudata nem létezett.) A szerző e koncepció gyökereit — amely végül is a 17. század végére a „két haza" egyenjogúságához, vagyis különállásához vezetett — a Mátyás király korabeli országszerkezetről vallott nézetekben találta meg. A magyar királyságot egy „test" és két „tag" alkotja. A „test" — Magyarország — közvetlenül a király uralma alatt áll, és magasabb státusú, mint a két „tag" — Horvátország és Erdély -, amelyeket az uralkodótól kinevezett bán, ill. vajda kormányoz. Mohács után mind Ferdinánd, mind János király megtartott az ország „testéből" egy-egy csonkot és egy-egy „tagot", Horvátországot, ill. Erdélyt — így egyenrangú részek urainak vallhatták magukat. De Buda vesztével, majd a Szent Korona kényszerű kiszolgáltatásával a Habsburg országrész közjogilag is fölénybe került. Péter Katalin a speyeri egyezményt (1570) — szemben a történetírás eddigi felfogásával — az Erdélyi fejedelmség szemszögéből negatívan értékelte: az eredetileg azonos közjogi státusú keleti rész ekkor került hivatalosan is alacsonyabb, tartományi besorolásba. Apafiék súlyos tévedése ott mutatkozott meg, hogy mialatt a fejedelemség és a királyság egyenjogúsításának bizonyításával voltak elfoglalva, feladták az országegyesítésre való törekvés szinte másfél évszázados gondolatát. A fejedelem és híveinek eme komor ballépésébe az emberi gyarlóság mellett — az erdélyiek rettegtek a királyságbeli urak hatalmától — belejátszott a fejedelemségnek hosszú idő óta tartó tényleges különállása, és az a tény, hogy a Habsburg-ellenes akciók során Erdély valójában semmit sem nyert. Az 1686-ban megkötött, majd az 1688-ban újrafogalmazott szerződés értelmében Erdélyt nem Magyarországhoz, hanem „Őfelsége országaihoz és tartományaihoz" kapcsolták. Mire az egység létrejöhetett — a Kiegyezés után — két pótolhatatlan évszázad repült el a külön életet élő két országrész fölött. Vajay Szabolcs (Svájc) a Királyi Magyarország társadalmi viszonyaihoz szólt hozzá. Kérdésfölvetésére — honnét ered a nagyszámú nemesi tömeg Magyarországon? — a Királyi Könyvek 1430 és 1754 között szereplő adatai alapján válaszolt. 1430-ban — amikor Zsigmond király udvari fogorvosát érdemeiért címeres nemeslevéllel jutalmazta — jött mozgásba az addig merev társadalmi keret, amely majd 1754-gyel zárul. Ebben az intervallumban zajlott le tulajdonképpen a tömeges nemesítés. A török harcok folyamatossá válásával és a két országrész uralkodóinak egymás ellen vívott küzdelmeiben a nemesítés a katonaszerzés újfajta eszközévé vált: a kedvezményezett saját költségén, fizetség nélkül volt köteles hadba szállni. így állt elő az armalista kisnemesség nagy tömege: címere, kardja, hadkötelezettsége volt. Mindezért cserébe nem fizetett adót, de nem is lett volna miből. A török harcok befejezése után megváltozott a helyzet: már nem a hadi érdemekre,