Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - "Buda; 1686." (J. Ujvári Zsuzsanna) 705

BESZÁMOLÓ 709 hírének felnagyítása még inkább fokozott. Az emberek egyrészt beleszülettek, másrészt beléjük nevelték a törökök iránt érzett félelmet, melyet a társadalom, valamint a földrajzj távolság különböző szintjein élők különféleképpen éltek át; másként reagált a török közeledésének hírére az, akit közvetlenül fenyegetett életveszély vagy esetleg politikai hatalma forgott kockán, s másként értékelte a „pogányt" az, akit nem közelről érintett a halál és rabláncra fűzés traumája. A „török-félelem" szerves része volt a hivatalos állami és egyházi politikának, melyben az is szerepet játszott, hogy e veszélyre hivatkozva lehetett újabb és újabb adókat megszavaztatni. E véleménytől eltérő volt Luthernak és követőinek az ellenségről alkotott képe. Az európai államok a hivatalos és torzított propagandával párhuzamosan igyekeztek hasznos és pontos információkat szerezni az ellenfél életéről, államrendszeréről, társadalmi viszonyairól. A Német Birodalomban az újságok hasábjai tele voltak beszámolókkal, és annyit foglalkoztak a törökkel, hogy végül hatalmas bibliográfia jött létre. (E komoly szellemi munka lett a kezdete az európai orientalisztikának.) Ugyanakkor az oszmán oldalon éppen fordított helyzet állt elő; nekik csak szórványos és alig használható ismereteik voltak Európáról. Ennek megváltoztatása érdekében csak egyéni, elszigetelt kezdeményezések történtek. Kara Musztafa és hívei Bécs 1683. évi ostromáig vakon hittek a régi, évszázadok óta élő képben — legyőzhetetlenségükben —, amely Kahlenbergnél végérvényesen és visszavonhatatlanul tört darabokra. Az Európa és az Oszmán birodalom témakörhöz elsőként Gilles Veinstein (Franciaország) szólt hozzá: a Mohács után beállt helyzetről beszélt Szulejmán szultán és a nagyvezér levelei alapján. A hódítók a legyőzött államot vazallus országgá tették, vagy teljesen megszállták. Az előbbi módszert jobban kedvelték, mert sokkal egyszerűbbnek és olcsóbbnak bizonyult. Természetesen ennek vezérmotívuma — a szultán levele szerint — a mérhetetlen császári kegy volt: „Könyörületességem miatt a magyarok kezébe (vagyis Szapolyai János király kezébe) teszem a hatalmat." Mivel e határozat igen sokáig váratott magára, a hosszú ideig elhúzódó döntésképtelenség és a végeredmény — Szapolyai János királyságának vazallusi státusa - is azt bizonyítja, hogy a szultánnak már ekkor is Bécs volt a fő célja. Jean Bérenger (Franciaország) Franciaország ambivalens külpolitikai megnyilvánulásairól beszélt. XIV. Lajos elsősorban és kizárólagosan országa politikai és gazdasági érdekeit nézte. Egyrészt a nagy ellenfél, a Habsburgok ellen, másrészt a Földközi-tengeri kereskedelmi érdekeinek védelme végett szövetkezett a törökkel, de a nyílt katonai segítségnyújtástól óvakodott: sem a Habsburgok, sem az oszmánok oldalán nem avatkozott be a nagy összecsapásba. Minden Habsburg-ellenes mozgalmat támogatott, de nevének a török-szövetség miatt bekövetkezett beárnyékolódása már arra késztette a királyt, hogy egy kissé visszahúzódjon e politikai irányzattól. Jean Nouzille (Franciaország) európai aspektusban boncolgatta az osztrák—török konfliktust a francia portai követjelentések alapján. A francia király ugyan nem kötötte le magát egyértelműen a törökhoz, de XI. Ince pápa kérését — hogy csatlakozzon a Szent Ligához, és győzze le a keleti nagy ellenfelet egy tengeri csatában — szintén nem teljesítette. A küzdelemben semleges maradt, de ezzel a koalíció győzelmét segítette elő. XIV. Lajosnak mindig objektív és részletes képe volt a közép-európai helyzetről, s pontosan tudta, hogy mikor folytathatja ismét a Habsburg-birodalom ellen irányuló