Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 703 visszaesést jelent. Hogy ez a folyamat a kötetben kevésbé érzékelhető, az valóban a szerzők hibája. Az örökös jobbágyság problémaköréhez Zimányi Vera a következőket fűzte: a kép valóban kicsit sötétebb a tényleges helyzetnél, nemcsak jogilag, hanem az életszínvonalat tekintve is. Normális, átlagos körülmények között a jobbágyok nem éheztek. Voltak ugyan éhínségek, de ezek a háborúkkal vagy sorozatosan rossz termésekkel voltak összefüggésben. Magyarországon nem léteztek olyan méretű éhínségek, mint a relatíve túlnépesedett Nyugat-Európában; ott néhány rossztermő év után tíz- és százezrek haltak éhen. Zimányi Gyimesi Sándor hozzászólásával kapcsolatban elismerte, hogy a városok lélekszámát 25-30%-kal valóban meg kell emelni, de ez a növekedés nagyon relatív, hiszen ugyanakkor egy sor szabad királyi város került török uralom alá. Az alakuló mezővárosok részben ezek szerepét vették át. A bányavárosok stagnálásának az az oka, hogy a magyarországi nemesfémbányászat ugyan még a 16. században is virágzott, mégis az amerikai nemesfém-behozatalhoz képest relatíve csökkent a jelentősége. A rézzel is bajok lettek; a svéd réz versenyképesebb volt az európai piacon. Gyimesi hozzászólásából egy dologgal nem értett egyet a szerző: Magyarországon nem volt rural industry. A magyar textilipar nem költözött vidékre, mint Angliában a zavartalanabb fejlődés érdekében, hanem a nyugati behozatal tette tönkre. így a korszak húzó iparága meg lett bénítva. Angliában a textilipar falura húzódott, és egy idő múlva az egész céhrendszer olyan bomlásnak indult, hogy már a városoknak is csak egyharmadában volt céh. Magyarországon mindez fordítva történt: amikor a mezővárosi, sőt falusi iparosokat is céhekbe kényszerítették — és nem textiliparról volt szó! —, a falusi kézművesek a várostól kérték kölcsön a céhprivilégumot, és azt a földesúr erősítette meg. Ez pedig nem a korakapitalizmus csírája, hanem egy szalmaszál volt, amibe a fuldokló hazai céhes ipar kapaszkodott. Kovács Zoltán előadásából egyetértett a szerző azzal, hogy a megmaradt demográfiai forrásokat nem lehet egyértelműen használni. A II. József-féle összeírás az a biztos pillér, amiből bizonyos megközelítéssel visszafelé lehet és kell is kalkulálni az ország népességére vonatkozó adatokat: ez egy matematikai képlet. Egy dolog azonban nagyon meggondolandó: a török kor alatt és után a bevándorlóknak többnek kellett lennie egy milliónál, hiszen a nemzetiségi kép a 19. század elejére szinte megfordult a magyarság rovására. Az eddigi alacsony magyarországi népességadatokhoz képest már a kötetben becsült 4—4,5 millió is elég szép eredmény a korábbi teljes pusztulást feltételező képhez. Egyébként a defterek és az ásatások eredményei is több emberre engednek következtetni, mint azt korábban feltételezték. Hegyi Klára teljesen egyetértett Perjés Gézának a török hódítások felfelé ívelő korszakában a merőben racionális döntés modelljével, hozzátéve, hogy ez egyszersmind belső szükséglet is volt. A második, a stagnáló, majd a harmadik periódusban megnőttek a vezetés irracionális döntései. Fenyvesi Lászlónak megköszönte a historiográfiai áttekintést és méltatást. A török közigazgatás, a hozzászóló által említett rendhagyó kádihivatalok a megadott kevés lapszám keretei között integránsán benne vannak a fejezetben. Benczédi László elsőként a Bánkuti Imre által felvetett pszeudo-centralizáció kérdéséhez szólt hozzá, amelyből annyit fogadott el, hogy a Thököly-féle centralizációs