Századok – 1987
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687
702 BESZÁMOLÓ folytatás nélkül, mert az oszmán uralomnak mély kontinentális gyökerei voltak, de az európai államok egymás ellen acsarkodtak. Sully az eredménytelen tizenötéves háború nyomán szűrte le azt a következtetést, hogy a törököt csak a legszélesebb körű európai összefogással lehet legyőzni. De ez a régen óhajtott együttműködés nagyon nehezen született meg; szinte alig változott valami is a kahlenbergi csata és a Szent Liga megszervezése után. Még 1686 elején is az ellentétek már-már áthághatatlan szövevénye lappangott. Magának XI. Ince pápának, pénzének, rábeszéléseinek, kijelentéseinek, sőt fenyegetéseinek nem kevés szerepe volt az európai béke létrejöttében. Magát a Napkirályt is ő terelte azon politikai elképzelés felé, mely értelmében az európai egyensúly a török fronton fog eldőlni — ebben persze igaza is volt. Erdély e szövetségnek volt az egyik neuralgikus pontja: Apafi Mihály a Habsburgokkal akart szövetséget kötni. Ma már tudjuk, hogy a szövetséglevelet elküldték Angliába, ma is ott őrzik. Lipót császár az Erdéllyel kötött szövetség révén elismerte annak államiságát is. Lényegében ez a 72 nap hozott valami újat Európa életében; 1686 a magyar és az európai történelem közös határköve, „Buda Európa megszentelt földje" lett. A technikai kiállításra vonatkozó kritikák jogosak, de a „nehézségek a közismerteknél is súlyosabbak voltak". A technikai és nyomdai szerkesztő gárdát éppen e mostoha körülmények közepette végzett munkájukért illeti elismerés. Zimányi Vera Rácz István kitűnő hozzászólásából négy témát emelt ki, mely különösen érzékenyen érintette: a nemességgel valóban kevesebbet foglalkoztak, mint amennyit az uralkodó osztály megérdemelt volna; a polgárságról jóval kevesebbet tudunk, így a szerzők is kevesebbet írtak róla, mint a parasztságról; a nincstelenek rétegének tisztázása pedig most már elodázhatatlan feladat; 1945 után a településtörténetet szinte „kidobták" a kutatásból, teljesen elhanyagolták. Ezen hiányosságok — csak arról lehet összefoglalót írni, ami rendelkezésre áll —, valamint a terjedelmi korlátok miatt lett ennyire egyenetlen e két kötet. Takács Péternek a két, illetve három régióval kapcsolatos megjegyzéséhez azt fűzte hozzá, hogy ki-ki a saját koncepcióját érvényesíthette az írás, illetve a szerkesztés során. Az Akadémiai Kiadó hanyag megjelentetésének bírálatával tökéletesen egyetért, sajnos ezen a szerzők nem tudtak változtatni. Orosz Istvánnak különösen alapos gazdaságtörténeti megjegyzéseit hálásan megköszönve, egyetértett hozzászólásának lényegével: a kötetnek gazdaságilag is sikerült bebizonyítania, hogy Magyarország Európa integráns része volt. Mivel az ország válaszolni tudott a nyugat-európai „kihívásokra", mindez Európa három régióját is bizonyítani látszik. A Hóman—Szekfű-féle Magyar történet-ben az elpusztult Alföldről a leírás ugyan ragyogó, de nem igaz. Az ezzel szinte párhuzamosan megjelenő Prinz Gyula-Teleki Pál: A magyar gazdaság földrajza című könyv már tökéletesen más képet mutat - az Alföld itt nem pusztaság. Makkai László megírta a népesedés idevágó részeit, de a településtörténetre, mely iránt az igény kevéssel a kötet lezárása előtt merült fel, már nem jutott elég idő, így az hiányos maradt. Egyes majorok a Nyugat-Dunántúlon már a 15. században megvoltak. Persze ahhoz, hogy terjeszkedni kezdjenek, és számban növekedjenek, a nemzetközi agrárkonjunktúra kellett. Erdélyben nem volt majorság, illetve csak annyi, hogy néhány falu szolgáltatási kötelezettségét (pl. ennyi és ennyi gabonát vessen és arasson a falu a földesúr számára) nevezték ki majornak, s innak sokszor még központja sem volt. A 17. századközepén a majorságok terjeszkedése megtorpant, s az egy szinten maradás egy idő után már
