Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 701 menekültek ide a nyugati szabadgondolkodók, így Paleologus és Christian Francken is. A kolozsvári unitárius gyülekezet levéltára sok olyan gondolatot őrzött meg, amelyek szinte a 18. századig nem kerülhettek elő: — ezek a nagy felvilágosodást anticipálják. Pirnát Antal koncepcionálisan is vitatkozott, és hibákat is kimutatott a művelődéstörténeti fejezetekben, melyből tanulságképpen azt szűrhetjük le, hogy még fokozottabban kell keresni a társtudományokkal való kapcsolatot. Ugyanakkor Rácz István utalt arra a tényre is, hogy egy ilyen összefoglaló munkánál megvannak a mélységszintbeli korlátok is. A kötet szerzői közül elsőként R. VárkonyiÁgnes, mint szerkesztő szólt a vitához. A munka 1968-ban kezdődött, s a 70-es évek végére készült el a kézirat. A készülés 10 éve alatt rengeteg volt a fehér folt, amit ki kellett kutatni, s ezalatt az egész európai történetírás is átalakult; más problémakörök léptek előtérbe, új kutatási módszerek alakultak ki, megváltozott az egész terminológia. Tehát a kötet szinte versenyfutásban készült ezzel a nemzetközi történetírással. Ennek is köszönhető, hogy a legfontosabb szerkesztési elvet - Magyarországot az európai fejlődés részeként bemutatni — a bírálók szerint sikerült megvalósítani. A két vagy három régió kérdése azonban — amelyre Takács Péter és főleg Orosz István izgalmas hozzászólása nagy hangsúllyal hívta fel a figyelmet — még további kutatásokat igényel. A második nehéz szerkesztői feladat, amit meg kellett oldani, a kötet teijedelmi határainak megvonása volt; az időközben három nagy kötetre duzzadt munkát 1979-ben két kötetre kellett lerövidíteni, mégpedig úgy, hogy a belső tartalmi arányok ne csorbuljanak. A hozzászólásokból arra lehet következtetni, hogy ezt nem sikerült maradéktalanul megoldani. A harmadik lényeges szerkesztői elv az volt, hogy bemutassuk, mi volt a 16—17. századi emberek legfontosabb feladata; a magyar államiság fejlődőképes megőrzése, úgy hogy állandó kapcsolatot tudjon tartani Európával - ez e korszak nemzedékeinek óriási eredménye, jelentősége. „Az idevágó kritikák, értékelések azonban — különösen Rácz István, Benda Kálmán és Szabó Géza észrevételei — arra figyelmeztetnek, hogy e téren is még további közös munkára lenne szükség." A periódushatár körül óriási vita kavargott. 1711 a hagyományos határ. 1686 után két tendencia különült el: az egyik a Habsburg-berendezkedés, a másik Rákóczi állama volt. A 18. században viszont egy harmadik út, a Habsburg-dinasztia és a magyar rendiség kompromisszuma vált valóra. 1686 csak egy periódushatár, olyan, amilyen lehetett volna a karlócai béke (s ezzel még mindig nem zárult le a török kor) vagy akár a vesztfáliai béke. Egy ilyen periódushatárt csak a történelemírás igényel — a valóság sokkal bonyolultabb, mintsem egyetlen évszámmal mereven el lehetne határolni a korszakot. A gazdasági és társadalmi folyamatok bizony hosszútávúak és sokrétűek, és nem igazodnak a történetírás igényeihez. Annak idején Barta István az ölelkező periódushatárok létjogosultságát hangsúlyozta, de ez megvalósíthatatlan. Buda visszavívásának szimbolikus jelentősége van ugyan, de mégsem ez volt a fő szempont, hanem a 16-17. század legfőbb célkitűzésének megvalósulása: megőrizni a Királyi Magyarország és Erdély európaiságát. Oláh Miklósnak Erasmushoz írt levelében olvashatjuk, hogy a török kiűzésének két feltétele van: Európa megújulása és országainak összefogása — hogy a keresztények ne egymást gyilkolják. Braudel szerint Lepanto fő tanulsága, hogy a török egyedül csak a tengeren nem győzhető le. Lepanto azért maradt